Utolsó hét

Hol veszítettem el a fonalat. Valahol hétfő környékén, ha jól emlékszem. Igazából azért nem folytattam, mert furcsa volt, hogy ez az utolsó hetem, és minden pillanatot ki akartam használni, amit még itt vagyok. És valahogy úgy éreztem, hogy oké, ezt csinálhatom otthon is.

Szerda este befejeztem a munkát, a hét hátralevő részében Daniéknál voltam és városnéztem, emberekkel találkoztam, stb.

Csütörtök

Erre a napra a fő tervem az volt, hogy ne legyen tervem, csak menjek oda, ahova a lábam visz. Szóval ez olyan városban elveszős, sokat fényképezős, új dolgokat felfedezős dolog nap lett. És bár az elején úgy esett az eső, hogy be kellett húzódnom egy plázába (ahol két idegen hapsi kólával kínált – ami egyrészt tök nemes cselekedet, másrészt KFC-s újratölthetős italuk volt...), de a délután igazán jó idő volt. Még a nap is kisütött. És így tök jó képeket csináltam. Amúgy ez volt az a nap, amikor a levelek lehullottak. Én mondtam nektek, az oroszok nem viccelnek, itt már ősz van.

Péntek

A hét elején megbeszéltük Irinával, hogy találkozni fogunk, és így is lett – aki nem emlékszik, ő adott nekem szállást és sok minden mást is 5 héttel ezelőtt. Tök jó volt, elmentünk Pavloszkba, ami egy romantikus, régi hidakkal, szép kastéllyal teli park nem messze a várostól. Este pedig meghívott magukhoz vacsorázni, ahol végre megismerkedtem a fiával, akinek hála aztán

1. aznap este az utolsó metróval mentem haza, ami elé Dani és a barátja kijöttek, és kaptam egy fejmosást arról, hogy miért gondolom én azt, hogy okos dolog Szentpéterváron sötétben egyedül mászkálni;

2.  

Szombat

este kipipálhattam volna a csere alatt „gyűjts pontokat” részt is. Ha AIESECes lenne a srác. De mivel „csak” egy normális orosz srác, ezért szimplán szép emlékekkel gazdagodtam. (Tudom. Tisztában vagyok vele, hogy ez az utolsó félmondat nagyon bénán hangzik. De tudjátok, egyszer azt olvastam talán az indexen, hogy amit egyszer felteszel a netre, azt onnan utána soha nem fogod tudni teljesen eltüntetni. És mi lesz, ha később az erről az estéről szóló kompromitáló leírásom miatt nem választanak meg az ENSZ főtitkárának. Vagy találkozok a hollywoodi filmsztárral, aki szerelembe esik velem, de aztán elolvassa a blogomat, és összetörik a szíve, és szakít velem. Mi lesz ekkor velem? Szóval akit érdekel, annak bővebben élőben) Amúgy Szása a neve. Ami iszonyatosan láma egy név. Mégis minden 2. orosz férfiember ezzel rohangál. Ami őrület, ha van egy olyan tök szép alapneved, hogy Alexander, miért nem lehet mondjuk Alexnak becézni. Mondjuk nem ez a legrosszabb név. A szintén tök népszerű Ruszlán, vagy Maxim veri őt a listámon.

A nap másik jó eseménye az volt, hogy találkoztam Évával. Ha valaki nagyon nagyon lelkes olvasóm, akkor még emlékezhet rá, az első héten együtt városnéztünk, de aztán ő másik táborba került, és azóta nem láttuk egymást. De most bepótoltuk az elmaradásunkat, mindent alaposan t és kibeszéltünk, tök jó volt.

Vasárnap

Elvileg ma hamar fel akartunk kelni, hogy elmenjünk Puskinba, de tegnap este tök hosszú volt mindenkinek, szóval valamikor dél körül éledtünk fel. Így Puskin törölve, de helyette elmentünk az egyik parkba, ahol csónakáztunk, meg görkocsolyáztunk, tök jó volt. Meg mókust etettünk kézből. Hihetetlen volt. Akarok egy mókust itthonra.

Este pedig búcsúajándékként életemben először madártejet készítettem. Netről összeollózott receptek segítségével. Ami ennek ellenére nagyon emlékeztetett arra, amit itthon anya szokott csinálni, és ennek megfelelően Daniék teljesen elájultak tőle.

Hétfő

Utolsó nap. A pakolás jegyében telt. A nap végén még volt egy két nagy bőrönddel át a szentpétervári csúcsforgalmon előadásom. Dani kikísért a repülőtérre, majdnem sikerült lekésni a gépemet, mert az egész város bedugult.

Otthagyni nem hagytam ott semmit, viszont elhoztam Dani mobilját magammal.

A repülőn az emberek magyarul beszéltek. Furcsa volt. Rájöttem, hogy szeretek repülni, ez egy új dolog számomra. A csomagom is meglett, apáék vártak rám. Az autópályán sávok vannak. És a kezemben tartottam „A Dance with Dragons” könyvet. Valahogy minden sokkal kevésbé tűnt reálisnak, mint egy fél nappal előtte. És most itt ülök, odakint tök meleg van, reggel, amikor felkeltem, várt a tipikus croissant, és van kávé, és leültem legépelni az utolsó hetemet.

Most már csak egy feladatom van hátra. Még jelentkezek egy utolsó, összefoglaló poszttal, aztán búcsút intek a harasonak. Ha tudok.

Itt van az ősz, itt van újra, s szép, mint mindig énnekem. Ugye. Az a baj, hogy nem. Mármint igaz, nem igaz. Mert augusztus közepén már ezerrel ősz van ilyen messzi északon. Ami egyrészt nem baj, mert értékelem, hogy nem +35 fokban kell létezni, másrészt viszont az itteni őszt ne ilyen kellemes szeptemberies 20 fokos andalgós dolognak képzeljétek el.

Itt az igazi október végi esős, hideg, nyálkás idő érvényesül. És ezt most nem panaszkodásból írom, mert ennek is megvan a maga szépsége valahol, viszont a városnézős terveket elég alaposan aláaknázza ez az időjárás.

Például szombaton egész nap szakadt az eső. Kivételt képezett persze az az idősáv, amikor elindultam. Így mire Daniék lakásához értem úgy néztem ki, mint valami kóbor, szakadt kutya. Ezt tetézte még az, hogy nálam volt egy nagy fekete zacskó, ami a piszkos ruhák mosógéphez történő szállítására volt hivatott. Valahol belül egész végig tudtam, hogy nekem nem áll jól a megázott stílus, de teljesen ez csak akkor bizonyosodott be, amikor Daniék házánál a portásnő nem akart felengedni. Gyanús elemnek minősített. Azt kérdezgette, hogy török vagyok e. És bár már rájöhettem volna, hogy azt, hogy Magyarország általában a népek nem ismerek, mégis megpróbálkoztam ezzel az igazsággal. Azonban ezzel csak azt értem el, hogy még hangosabban és idegesebben kezdett el beszélni hozzám. És csak akkor hitte el, hogy tényleg valaki ezekből a lakásokból engem meghívott magához, miután felhívta Daniékat.

A szombati nap nem úgy fog bevonulni az oroszországi kalandjaim közé, mint a legeseménydúsabb. Ha jól belegondolok semmi mást nem csináltunk, mint ettünk, magyarul tanultunk, beszélgettünk.

Azt viszont már nem bírtam volna ki, hogy vasárnap se csináljak semmit, mert már csak egy hétig vagyok itt, nem akarom elpocsékolni az itt töltött időt, szóval nekiálltunk valami benti programot keresni. És végül a nagyon fantáziadús Orosz Múzeum mellett kötöttünk ki. Ez a második legnagyobb múzeum Szentpéterváron és az orosz festő/képzőművészet van itt kiállítva a XIII.-XX. századig.

És egy jó tanács. Ha mostanában láttátok az Ermitázst, egy darabig ne menjetek hasonló dolgokat felvonultató múzeumba. Ez valahogy olyan, mint amikor műkorcsolyában a világ legjobbja szerepel az „átlagos” 10. helyezett előtt. Nem tudod megállni, hogy ne hasonlítgasd össze a kettőt, és sajnos egyszerűen nincs semmi esély rá, hogy ezután a másodikat ne érezd kissé unalmasnak.

Voltak szép festmények, érdekes dolgok, de nem volt meg az a bizonyos katarzis (bármennyire is lejáratott szó ez manapság, hála a megasztároknak/X faktoroknak). De az épület szép volt nagyon. Meg nem volt annyi ember, mint az Ermitázsban. Ez pozitív.

Plusz utána Dani elment focimeccset nézni, mi meg Xéniával beültünk meginni egy kávét. A kávéház nevezetű kávézóba. Ez egy elég nagy kávéházlánc itt Oroszországban, kábé 10 méterenként találsz egyet az üzleteikből. És a jellegzetessége, hogy „amerikai stílusú” és szemtelenül sokat kérnek el egy – egy kávért. Egy kapucsínó például 200 rubel, kb 1500 forint. Szóval enyhén szólva felülárazott a dolog. Viszont jó hír, hogy errefelé elég elterjedt a kuponosztogatás. Tehát ha sétálsz az utcán és valami gyorsétterem/kávézó előtt egy mogorva alak valamit próbál a kezedbe nyomni, vedd el. Pl. ennek a kávéháznak a kuponjai egyet fizet, kettőt kap akciót biztosítanak. És úgy már szentpétervári viszonylatban nem számít drágának a kávéjuk, 100 rubel teljesen átlagos. És amúgy a mandulás kapucsínójuk. Maga a 3 deciliternyi tökéletesség. Az egyik legjobb kávé volt, amit valaha ittam.

Most jut eszembe. Még soha nem beszéltem a vendéglátóhelységekről. Pedig mostanra már elég nagy tapasztalatom lett bennük.

-          legjobb ár/érték. Vagy másképpen: a kedvenc helyem a városban. A Nyevszkij proszpekt metróállomástól 100 méterre található ez a kis kávézó. A nevét nem tudom, hosszú és bonyolult. Hogyan jutsz el oda: kimész a metróállomás elé, és átmész a zebrán a túloldalra. Most ha minden jól megy, akkor a Kazanszkij katedrális a jobb kezednél fekszik el és köztetek van egy csatorna + kis utca. Itt elindulsz és figyeled a bal oldalon levő kávézókat. Elmész egy pár nagyon puccos hely mellett, majd nemsokára látsz egy ajtót, ami fénykorában üveg volt, viszont most egy sárga alapra lilával rusztikus orosz táj borítja. Na itt bemész. Akkor jársz jó helyen, ha úgy érzed, hogy pékségbe jöttél. De ne aggódj, mert ez csak a földszint, itt csak akkor vehetsz valamit, ha nem ülsz be, hanem csak elvitelre veszel egy-egy pitét. Menj föl a lépcsőn, és próbálj rendelni valamit. Ami nem lesz egyszerű, mert mivel ez nem egy népszerű turista célpont, hanem sokkal inkább a péterváriak egyik kedvenc helye, csak oroszul van minden kiírva. De nyugodtan próbálgasd ki a dolgokat, én itt még sosem ettem rosszat. A helyet úgy képzeljétek el, hogy tipikusan orosznak van berendezve, tipikus ételeket rendelhetsz, a pincérlányok is népviseletben rohangálnak. És igazából számomra 3 dolog miatt vált a kedvenc helyemmé. Az elsőszámú az az erdeigyümölcsös pitéjük. Itt a lekvárok sokkal jobbak, mint otthon. Nem olyan kemények, sokkal gyümölcsösebbek. Savanyúbbak, de sokkal de sokkal inkább emlékeztetnek az eredeti gyümölcsre. És a pitében a 3 adag lekvár, 1 adag tészta elképzelés érvényesül. És mindig melegen szolgálják fel. Minden egyes falatja egy adag napfény. Komolyan. Leírhatatlanul jó. Az egyetlen probléma vele, hogy függőséget okoz. Mindezt 40 rubelért. A második dolog, amiért nagyon szeretem ezt a helyet, az a borscs. Nagy adag, eszméletlenül finom, régies orosz edényben felszolgálva. Végül ami igazán feledhetetlenné teszi ezt a helyet az az elhelyezkedése. Már mondtam, hogy a Kazanszkij katedrális mellett van. És olyan a kialakítása, hogy van négy nagy ablaka, és mindegyiknél egy-egy kétszemélyes asztalka. Kiülni oda, enni az isteni dolgokat, írni, olvasni, akár csak egy tea (25 rubel) mellett elleni – teljes relaxáció.

-          „olcsó”, de mégis jó kávé: Subway. Számomra nagyon érdekes, hogy itt a legolcsóbb a kávé a városban, de ez van.

-          éttermek: drágák, a legolcsóbb kaja 300 rubel körül kezdődik. A helyiek is inkább kávézókba járnak enni is, mint ezekbe az éttermekbe.

-          kocsma: a magyar kocsma itt nem létezik.

-          pub: ebből már több van. a legolcsóbb hely a belvárosban az SPB nevezetű hely. Nem írom le, hogy hol találjátok, mert minden helyi emberke tudja, szóval felesleges. Ha ide jöttök, akkor kérjetek olajban kisütött kenyeret szósszal. Amúgy átlagos helyen a sör 100 rubeltől kezdődik. Itt ha ketten  rendelitek, akkor kijöttök 60 rubelből.

-          gyorséttermek: ami vicces, hogy a Burger King itt elég ismeretlen, és íezért tök olcsók. a whopper pl 75 rubel, ami ahhoz képest, hogy a mekiben egy sajtburger 50 rubel, nagyon jó ár. És ezekben a gyorséttermekben sem beszélnek általában angolul. Eddig egyszer találkoztam a Subwayban egy angolul tudó pénztárossal, de ennyi.

De amúgy általánosságban azt tanácsolom, hogy az itt élő emberektől kérjetek tippeket, hogy hol lehet olcsón, jót enni. Tudom, ezzel most nem találtam fel a spanyolviaszt, de egy viszonylag drága városban ez kifejezetten fontos. Például az én kedvenc helyemet sem én fedeztem fel, sőt magamtól valószínűleg nem mentem volna be ide. Az AIESECes lányok mutatták még meg az első héten. Ez a hely közel van az egyetemükhöz, ide szoktak kiruccanni, ha már nagyon éhesek. Kellene egy ilyen hely a Corvinus mellé is. Hiányozni fog.

Aranyos dolog

-          Az óvoda nincs messze Daniék házától. És így busszal el lehet jutni oda-vissza. Viszont azzal nem számoltam, hogy egyedül, megfelelő orosz tudás nélkül használni a marshrutkát (emlékeztek, az iránytaxi) nem olyan okos dolog. Szombaton így a fél órás út kábé 1,5-be telt nekem. Amivel szerintem sikerült valamiféle lelkiismeret furdalást előidéznem Daniban. Valahogy úgy érzi, hogy mivel az átlagos orosz szervezés annyira nem pöpec, ezért neki fokozottan kell vigyáznia rám. Szóval visszafele vasárnap mondta, hogy ne busszal menjek, mert vonattal rövidebb/olcsóbb, és kiírta nekem a vonatmenetrendet és térképen megmutatta, elmagyarázta merre kell fordulnom, hol kell leszállnom, stb. Én már így teljesen rendben lettem volna, azonban ragaszkodott hozzá, hogy kikísérjen a vonatállomásra. Ott nem jöhetett be teljesen, mert csak az az ember mehet be a vonatállomás területére, aki jegyet vett. Itt elbúcsúztunk, és én azt hittem, hogy ennyi. Azonban amikor a vonaton ültem, felhívott, hogy ugye már rajta vagyok a vonaton. mondtam, hogy igen, minden okés, nemsokára otthon leszek. Amikor már félórája otthon voltam, megint csörgött a telóm, hogy élek e még. És hogy már aggódott. Aranyos, hogy így aggódik. Amúgy nem lenne neki muszáj, mert

Érdekes új szupererő

- m van. Sosem tudtam, hogy miben vagyok tehetséges. És itt rájöttem. Jól tájékozódok. Komolyan, pl az útikönyvben írják, hogy vigyázzunk, nagyon nehéz a metróban eligazodni, ehhez képest én már a második napomon egyedül szeltem át a várost, és tök jól megoldottam. És ha egyszer elmegyek egy helyhez, onnantól kezdve bármikor visszatalálok oda. És ezt eddig mindig természetesnek vettem, de itt a gyakornokok 95%-a általában teljesen el van veszve. Pl. Sandra még múlt héten sem tudta, hogyan kell eljutni az Ermitázshoz. Ami pedig annyira nem bonyolult művelet. De ez még mind semmi. Onnan tudom, hogy ez egy szupererő, mert most már érzem is, hogy merre vannak a dolgok. Komolyan. Pl. Letett a busz minket, Olga teljesen nem volt képben, hogy merre kellene mennünk, és én ahogy nézelődtem, láttam egy járdát. És az valahogy olyan volt, amin el tudtam képzelni, hogy az anyukák kézenfogva vezetik a gyerekeket az oviba. És ahogy a járda végére értünk, még mindig nem volt semmi. El kellett dönteni, jobbra, vagy balra. Olga vissza akart fordulni,d e mondtam neki, hogy sétáljunk egy kicsit jobbra. És nemsokára, egy kis benyílóban ott volt az ovi. És ez, már tényleg egy bizonyíték a bennem rejlő szupererőre. Oké, nem olyan menő, mint Superman-é, meg a házak falán se tudok ugrándozni, mint kedves Pókember, meg nyilván, ha választani lehetett volna, akkor inkább olvasnék az emberek gondolataiban, vagy tudnék teleportálni. De azért nem vagyok kétségbeesve. Készüljetek, egy új szuperhős van születőben. Már látom is a rólam készült filmek posztereit: The amazing Mapwoman, vagy The tall girl rises, vagy Neverlost.

Igen, jól gondoljátok. Este van, nincs itt a kínai lány, nincs netem, túl sok időm van ilyeneken filozofálni.

Ne ítélj elsőre. Ugye, valami ilyesmi a tanulsága annak a mesének, amiben a szörnyek/békák (ízlés szerint választható) a végén átváltoznak a szemtelenül jóképű és még annál is vonzóbban gazdag herceggé. Na az óvoda nem lett azért máról tegnapra egy ENSZ (ha valaki nem tudja: jelenleg számomra az ENSZ=happy ending/beginning, attól függ, honnan nézzük), de egyáltalán nem olyan rossz a helyzet, mint ahogy azt tegnap első nekifutásra sikerült leírnom.

És ha itt tartunk, elnézést kérek az ettől halálra rémülő rokonoktól. Jól vagyok. Tényleg.

Szóval a pozitív csalódás a személyzet. Kedvesek, aranyosak, az igazgatónő ma egyszer bejött, megkérdezte hogy vagyunk, és tegnap estére szereztek 2 személyes matracot is, meg rendes ágyneműt, és még fel is fújták/húzták őket. Az óvónők is aranyosak, mindig szólnak, ha kaja van, meg beállnak játszani velünk a srácokhoz.

Gyerekek. Még mindig kicsik. Szerencsére csak a legnagyobb csoporttal kell foglalkoznunk. Ami azért jó, mert a többiek, ha meglátnak, jobb esetben elszaladnak és elbújnak, rosszabb esetben pedig elbőgik magukat. Mindig tudtam, hogy furcsa fejem van, dehogy ennyire…

És igazi pedagógusnak érzem magam. A láger Szmjenában töltött idő után kisujjból hoztam le a mai napot. A kínai társam örült nekem, mert elég elveszett, de róla majd később. Szóval volt itt zsírkrétás, festékes képalkotás, éneklés, 2 óra hosszat bingózás, minden, ami jó – amúgy. Ha már így szóba jött. Miért szeretik a gyerekek ennyire a bingót? Tök unalmas. És bugyuta. De ők valahogy mégis folyamatosan követelik a visszavágót és olyan izgalommal várják a következő számot, hogy néha még én is izgulok miatta. Átérzem, a lottóhúzók helyzetét. Komolyan, olyan érzelmeket tud produkálni egy-egy hármas, huszonhetes….

Szóval velük minden rendben. Mondjuk, még mindig nem tudom hogyan kezeljem őket, mert ez az egy hét, kevés idő. Például a táboros gyerekekkel ennyi idő alatt még nem volt teljes az összhang. kábé a 2. hét végére lettünk olyan közel egymáshoz, hogy most hiányozzanak. Végignéztem a képeket róluk. Olyan hihetetlenül aranyosak. Kár, hogy nem csináltam több képet róluk L

Viszont estére rájöttem, hogy nem csípem annyira a gyakornok társamat, a kínai lányt. Valahogy annyira fura. pl amikor a képeket nézegettem, mögém jött, és felém hajolt, és éreztem a nyakamon, ahogy lélegzik, és a fülemben és túl hangos volt a they are so cute. És valahogy nem volt jó érzés, hogy nézegeti azokat a képeket. Én akarom eldönteni, hogy kivel osztom meg mimet. Meg furi hangon énekel. És folyton hangosan gyakorolja az orosz szavakat. Amiknek semmi köze nincs az oroszhoz. És mindezt hangosan teszi. És amikor kijavítom, öt perc múlva ugyanolyan rosszul mondja el. És néhány hangot nem tud kiejteni. És a számokat a gyerekeknek pl úgy tanította meg, hogy „szevemtím”. Meg az is fura, hogy ő is AIESECes, és amikor beszéltem a mi HBnkról (HB=helyi bizottság), elkezdett jegyzetelni és a végén mondta, hogy már értem, hogy te miért szeretsz AIESECezni. Amire automatikus válasz: ő, te nem? Nem. Akkor miért? Mert az HBmban nincs ember, és mondták, hogy kell. Oké, de akkor miért jöttél cserére, és miért Ceedelsz? (nem AIESECeseknek: külföldi HB-ban dolgozni). Mert kiküldtek.

OK. Mindent értek.

Hiányzik Sandra!!! És a képek nézegetése közben rájöttem, hogy a Szmjénás gyerkőcös ölelések is.

Szóval minden okés, mindenkinek további izgalommentes szép napot! És mostanában utazóknak pedig biztonságos és minél kevésbé kényelmetlen, szép tájakat nézegetve gyorsan elsuhanó órákat kívánok.

Funfact:

- messzibe meredő Medvegyev porszter az óvoda falán.

- halaso, harrrrrrrrrrasó, halaso, halllasó

- az oroszom olyan magasságokba jutott, hogy el tudtam magyarázni az óvónőknek, hogy nekem kell zsírkréta, fekete vízfesték, ecset, víz, fogpiszkáló.

- és én tanítom a kínai lányt oroszra. szegény lány J

- szállóigét alkottam. A bingó első menete után nem tudtam, hogyan kell mondani azt, hogy akartok e még egyszer játszani, így azt használtam, hogy dabavka. Ami a kajáláskor repetát jelent. Tudtam, hogy rossz lesz, de gondoltam, innovatív vagyok és a lényeg majd átmegy nekik. És így is lett. A gyerekeknek annyira tetszett, hogy a nap hátralevő részében folyton dabavkákat kiabáltak. És mindig jókat nevettek rajta(m).

A negyedik hetem második illetve, az ötödik hetem első fele következik. Minden előtt: azért durva, hogy már egy hónapja itt vagyok.

Telik az idő. Másik vonatkozásban is. Pont egy hete volt, hogy az utolsó bejegyzést feltöltöttem. Shame on me.

Na. Akkor jöjjön a rövid összefoglaló.

Csütörtök:

Megindultunk a szeretett Szmjéna lágerünkből, hogy találkozzunk Olgával és elmenjünk az új táborba. Mikor egy órája üldögéltünk a kávéházban, Olga még egy órát kért. 2 órával később felhívtuk, és közölte, hogy nincs tábor. Fantasztikus. De keres fogadó családot. Danihoz nem akartunk menni, aznap volt a születésnapja, az anyjával ünnepelték, rossz időpont. Még eltelt egy óra, mire Olga talált valakit. Na akkor az összes cuccunkkal neki a városnak, és egy 20 perces enyhe séta után eljutottunk egy művészeti központba, ahol az új fogadónk dolgozott. Egy huszonéves nő. Nekem nem volt szimpi. Szerencsére közölte, hogy nála csak Sandrának van hely, de majd kerítenek nekem is valakit, akinél alhatok. Amit végül sikerült megtalálni egy nagyon aranyos, de angolul csak nagyon nagyon alapokat beszélő lány személyében. Aki az egyik metró végállomásától még 5 buszmegállónyira lakik. Olga mondta, hogy jövő csütörtöktől mehetünk táborba. mi mondtuk, hogy hétfőtől akarunk. Annyiban maradtunk, hogy majd keres.

Péntek:

Mivel nem volt semmi dolgunk, Sandrával úgy döntöttünk, hogy elmegyünk Peterhofba, ami elég híres errefelé, mert van vagy 147 szökőkútja, meg egy pár kastélya, tehát ideális turistacélpont. Vicces volt, hogy a lány, akinél laktam elment dolgozni reggel fél nyolckor, szóval nekem is el kellett mennem a lakásból, de csak 10kor találkoztunk Sandrával. Szóval körbemetróztam a várost és így simán eltelt a 2,5 óra. Egyikünk se mehetett haza este kilencig, szóval volt jó sok időnk Peterhofban. Még a városban vettünk egy kiló kenyeret, sajtot, és aztán tök sokat járkáltunk, hogy találjunk egy üres padot (miért van ilyen sok ember mindenhol???), ahol elüldögéltünk vagy 3 órát. Olvastunk, beszélgettünk az élet nagy dolgairól, hogyan lesz a szombat, stb.. Este találkoztunk a lányokkal, akikkel már múlt héten is összefutottunk, elmentünk meginni egy sört. Olga hívott, hogy másnap 12kor találkozzunk, mert egy nő interjút akar velünk készíteni. Oké, legyen.

Szombat:

Az interjú első meglepetése az volt, hogy az interjúztató tudott angolul. És értékelte, hogy mi is tudunk (ja, itt megjegyezném, hogy az angolom tök sokat fejlődött, amióta itt vagyok. Hát igen, az, hogy a nap 24 órájában így kell beszélni + Sandra egy évet élt Angliában, tehát ha nagy baromságot mondtam kijavított; megtette a hatását). És neki van egy tábora, 2 hetes, speciálisan angol tanulásra koncentrál, szóval kezdtük magunkat nagyon jól érezni, tiszta álommeló. DE jött a bökkenő. A tábor Finnországban van. Sandrának valahogy volt duplabeutazásra szóló vízuma. Nekem nem. Elég szomorú voltam, de tényleg örültem annak, hogy legalább valamelyikünk ilyen tök jó lehetőséget kap. Olga megígérte, hogy próbál nekem keresni valami mást.

Este Dani születésnapját ünnepeltük, jött vagy 15 barátja. Mi ajándékként pörköltet/tiramisut készítettünk neki. Mind a kettő osztatlan sikert aratott. Kösz anya, a receptet J

Vasárnap:

Megbeszéltük Danival, hogy amíg nincs táborom náluk fogok lakni. Amúgy a nap nagy része alvással telt, meg lementünk a parkba, ami a szomszédban van, és ott piknikezve pusztítottuk el a tegnapi buli maradékait. Sajnos eznap még nem tudtam áthurcolnia cuccaim hozzájuk, mert a másik lány, akinél laktam a város másik felén élt és csak este 10től volt otthon, és ilyen későn már nem jó ötlet egy külföldinek nagy csomagokkal lófrálnia Szentpéterváron.

Hétfő:

Úgy volt, hogy találkozunk a pénteki lányokkal, és velük leszünk majd a városban, viszont az én vendéglátómnak reggel 6kor kellett mennie, mondta, hogy akkor tud kiengedni a lakásból, vagy délután 5kor. Én ez utóbbit választottam, mert higgyétek el, nem olyan fun dolog a 30 kilós csomagjaidat be és ki vonszolni különböző kávéházakból. Szóval sokáig aludtam, olvastam, filmet néztem, újra összepakoltam a cuccaim. Esti programom az volt, hogy átutaztam Daniékhoz. Olga írt, hogy talált egy jó tábort angoltanítással szerdától.

Kedd:

A nap programja az Ermitázs volt. A nap programja az volt, hogy találkozunk Olgával, aztán Sandra elmegy elintézni a táboros felkészítős dolgait, mi addig Olgával kiváltjuk a jegyeket az Ermitázsba, és aztán találkozunk, bemegyünk. Persze ez túl egyszerűen hangzik, hogy tényleg megtörténhessen. Olga mondta, hogy nem ér rá, de a diákját odaadta. Én meg mondtam, hogy nem fogok egyedül sorba állni, mert unalmas, plusz úgyse tudok két jegyet szerezni. Oké, Sandra elment találkozni a főnökével. De még hiányozni sem kezdett, amikor hívott, hogy még nincs bent a főnöke, egy óra múlva lesz, menjünk, vegyük meg a jegyeket. Oké. Félórája álltunk sorban, amikor a főnöke felhívta, hogy bent van. Nem baj e, ha elmegy. Persze, hogy nem baj. Egy órája álltam sorban, amikor el kezdett esni az eső. Szerencsére a család mögöttem befogadott az esernyője alá. 1,5 órája álltunk sorban, amikor az esőből jegesesős vihar lett. 2,5 óra után a kezemben tartottam a jegyeket. a Jegypénztárnál az Olga diákját és az én magyar diákomat nyomtam a n ő kezébe azzal a szöveggel, hogy kettő ingyenest.  a nő nagyon nagyon sokáig nézte a diákomat, majd engem, de végül szerintem úgy döntött, hogy nagyon vizes vagyok és szomorú szemű, szóval odaadta a 2 jegyet. Siker. Amúgy az Ermitázs most is király volt. Teljesen mást láttam ez alkalommal, mint legutóbb. És ez alatt nem azt értem, hogy másképp értelmeztem a műveket, vagy ilyesmi, csak most másfelé tévedtünk el, mint 4 hete, és így a múzeum teljesen új részein jártunk. Ami a legjobban tetszett, az 2 időszakos kiállítás volt, az egyik az arab kultúráról, a másik Annie Leibowitz fotóiból. Érdekesség: tudtátok, hogy Picassóból van 3 termük? Míg pl Van Goghtól csak 2 képük. Furi.

Este fő program az a búcsúzkodás volt, mert Sandrának szerda reggel 7kor kellett elutaznia Finnországba és én már nem leszek itt, amikor visszajön. Én nekem éjfélre sikerült kiderítenem, hogy holnap 10kor indulunk,a Daniék melletti metróállomástól és busszal megyünk.

Szerda (ma)

Szóval reggel sikerült ideérnünk. Nagy meglepetés, ez nem egy tábor, hanem egy óvoda. A legidősebb gyerek 5 éves. És nincs ágyunk, hanem a gyerekek játszótermében tudunk majd aludni éjszaka. És senki nem beszél angolul. Még egy kínai lány lesz velem, és fun fact: kettőnk közül nekem jobb az orosz tudásom. Mert ő semmit nem beszél. Még annyit sem, hogy dobra útra. És Olga közölte, hogy most elutazik 2 hétre nyaralni. És nem hatotta meg az az érvem túlságosan, hogy A, ez nem tábor B, már mondtam neki korábban, hogy nem akarok óvodában lenni, mert én nem akarok ilyen kicsi gyerekekkel lenni, nem nekem való, ha ezt akartam volna, olyan helyre megyek + szerintem ekkora gyerekeknek nem jó, ha valaki idejön egy hétig, aztán meg viszlát C, azért váltottam tábort, mert dolgozni akartunk és itt már megint nincs semmiféle elvárásuk tőlünk, mert tudják, hogy max egy hétre maradunk. Annyit mondott, hogy beszéljünk lassan a gyerekekhez angolul, és be in a good mood és be an impact. Olyan hihetetlenül fáradtnak éreztem magam. Értitek?

És a hangulatomnak az se segített, hogy a gyerekek sírnak, félnek tőlünk, és a mit kell csinálni kérdésre a válasz az volt, hogy akkor, amikor akartok, lehettek azzal a csoporttal, amelyikkel akartok.

Az egyetlen pozitívum a mai napban az volt, hogy egy dolgozó letámadott, és 2 óra hosszat kínzott az orosz nyelvvel. Aminek hála a szókincsem nem bővült, de a kiejtésemnek jót tett, plusz, amit már eddig is tudtam, jó volt gyakorolni.

Aztán megírtam ezt a szösszenetet, és most várom, hogy valami történjen. És tudom, hogy ez nem a jó hozzáállás, mert eddig mindig mi voltunk proaktívak, és próbáltunk változtatni, harcolni azért, hogy dolgozhassunk, és nem sajnálkozni, hanem tenni azért, hogy jól érezzük magunkat. De most úgy érzem, hogy elfogytak előlem a választható utak. Zsákutca.

Rossz, hogy nem írok már mindennap. Mert amíg tudtam tartani azt, hogy minden lefekvés előtt megírom mi történt aznap, addig tök jól emlékeztem, és minden megmaradt. Viszont ma például foggalmam sincs, hogy mi történt tegnap. Mármint arra emlékszem, hogy ez volt a gyerkőcök utolsó napja, és így igyekeztem őket minden testhelyzetben megörökíteni, illetve minél több időt velük tölteni. De olyan, mintha semmi más nem történt volna. Ami nem igaz, ja, igen, emlékszem, rosszul voltam eléggé. És emiatt rossz kedvem volt egész nap. Ma már jobb. Ó, igen, hála a vodkának. Megittam az első igazi orosz vodkámat. És én még képes lettem volna elfelejteni ezt a történelmi eseményt.

Szóval van egy exkatona itt, aki teljesen odáig meg vissza van Sandrától, akinek viszont van barátja odahaza, és hűséges típus, szóval nem játszik. De a srác nem adja fel. És meghívta estére vodkázni Sandrát a szomszéd szobába. Engem nem, de Sandra közölte, hogy nem megy egyedül, és egy hosszas könyörgés sorozat végére én is a szomszéd szobában kötöttem ki. És amúgy az orosz vodka pont olyan, mint a magyar. Csak más az üvege. Kár érte. És nem isszák 2 decis pohárból, hanem pont úgy, mint ahogy mi, felesként nyomatják. Még egy mítosz mínusz. Viszont, ahogy megittam az első (és utolsó) felest, ahogy ment le, éreztem, hogy mossa le a trutymót a torkomról, és utána valahogy könnyebben lélegeztem. Szóval vodkát mindenkinek, aki beteg!

Ma elég unalmas egy nap volt, mert egyik csapat gyerek ment, másik jött, semmi dolgunk nem volt. Szóval gigahosszú sétát tettünk a környéken. A folyó másik oldalán nagyobbak, szebbek a dácsák, mint itt, sőt találtunk egy olyan puccos, magas kerítéses helyet, ami szószerinti fordításban „szülők háza”. Egy ápolónő állt előtte. Akinek van tippe arról, hogy ez mi lehet, ossza meg velünk.

Amúgy ma már 20 fok körüli, kellemesen napos idő volt, jól esett sétálni. Találtunk egy padot a folyó mentén, és ott feküdtünk vagy egy órát. Csörgedezett a patak, a szél fújt és a mellettünk lévő fenyvesből olyan speciális gyantaillatot hozott, sasok repkedtek az égen, röviden nagyon hangulatos volt. Pont megfelelő környezet volt, hogy újra elővegyem az orosz tankönyvemet, ugyanis az elmúlt héten megtört a lelkesedésem, mert már tudtam annyi dolgot, hogy elkvartyogjak a gyerekekkel, de most újra valahogy újra visszajött. Szóval az igeragozás volt a mai programom. Ennek eredményeként most már olyanokat is tudok mondani, mint pl. tudok focizni/nem tudok focizni, játszani akarok, nem beszélek jól oroszul, beszélsz angolul? stb…

Délután újabb meglepetést tartogatott. A beígért negyven újabb gyerek helyett csak 15 jött. És rájöttünk, hogy 15 gyerekkel semmi értelme nincs maradnunk, mert semmilyen programot nem tudnánk velük csinálni, meg amúgy van elég felnőtt ennyi gyerekre, annak meg nincs értelme, hogy csak ellegyünk. Szóval felhívtuk a projekt OCP-jét (aki nem emlékszik micsoda, keresse vissza, néhány bejegyzéssel előbb, tudom, kezdetben nekem is nehéz volt megjegyeznem, de csak bele kell jönni, aztán megy már, mint a karikacsapás). A legújabb helyzet az, hogy holnap utazunk Pétervárra és remélhetőleg kapunk újabb tábort. Nem merem kijelentő módban írni, mert bár Olga azt mondta, hogy 100%, hogy lesz újabb helyünk, de ismerve az itteni szervezést… Már semmi sem lepne meg, na J

De a legrosszabb, ami történhet, hogy hostelban fogunk aludni egy estét. Kopkopkop.

most megyek pakolni. Pedig már azt hittem, hogy csak a végén kell újra hozzáérnem ehhez a piros monstrumhoz. Szó szerint megnehezíti az életemet.

Fun fact:

- Ma láttam az első kínai embert Oroszországban. Ennek apropójára Sandra megjegyezte, hogy mennyire fura, hogy itt nincsenek négerek. De amúgy jobban körülnézve, elenyészően kicsi itt minden náció előfordulása az oroszon kívül. Mi sem jelzi ezt jobban, mint hogy a turista csomópontokon csak oroszul kiabáló emberkék vannak.

- Siverskaja főterén egy nálam kétszer magasabb vörös sarló és kalapács van felállítva. Meg akartam örökíteni az utókornak, de most már sajnos nem lesz rá lehetőség. Pedig érdekes látvány.

A harmadik hetünk úgy kezdődött, hogy hirtelen 10 fokot hűlt a levegő, és így kellemes 15 fok körüli reggelre ébredtünk. És ez így is maradt a nap további részében. És amikor azt írtam, hogy kellemes, úgy értettem, hogy undorítóan hideg volt egész nap, rosszul esett kimenni az udvarra. És mivel az igazgatónő úgy döntött, hogy Sandrával mi ma csak egy órát dolgozunk, ezért a nap jelentős részét a szobánkban töltöttük. És a mérhetetlen mennyiségű rendelkezésre álló idő és a rossz kedv, amiatt, hogy nincs semmi dolgom és internetem sem; ahhoz vezetett, hogy sikerült elfogyasztanom egy nap alatt az egész hétre vett sütikészletemet. Mentségemre szolgáljon, hogy Sandra is segített benne. És hogy enyhén betegek vagyunk mindketten. Torok és fejfájós nyavalya. Néhány gyerek is ezzel vacakol, és mivel a konyhai higénia nem az igazi, ezért élek a gyanúperrel, hogy elkaptuk tőlük. Ez van. De nyomatjuk Irina teáját ezerrel, és utána kicsivel mindig jobban érzem magam.

Ami a napból még említésre méltó, hogy elkezdtem képeket gyártani, mivel rájöttem, hogy ez a csapat gyerek már csak szerdáig van itt. Annyira cukik, pl van egy kislány, aki úgy néz ki, mintha a Lilo és Stichből lépett volna ki, olyan űrlénykutyusos feje van, a másik pedig tipikus mini orosz, a harmadik állandóan mosolyog, aztán ott van a mindig csendes, bújós, és az a srác, aki folyton a köveket vizsgálja, ahelyett, hogy focizna, és az, aki csak velem hajlandó kézenfogva menni, és kb majdnem mindegyiket hazavinném legszívesebben. Alig várom, hogy ti is lássátok őket.

És volt még egy jelentős eseménye ennek a napnak. Este tábortűz volt. Amit eléggé vártam, gondoltam tök jó buli lesz. Háát nem. Lehetett volna az, de helyette igazi oroszos lett. A tűz ugyanazon a tisztáson volt, ahol egy hete kását tömtek belénk. Azonban amikor leértünk, egy kis meglepetés várt ránk. A tűz el volt kerítve. Az előkészített székekre kellett leülni, és meghallgatni, hogy a gyerekek előadnak pár dolgot. Aztán jött a vicces rész. A srácok kaptak fejenként egy szelet kenyeret, aztán csoportonként egymás után elkülönülve mehettek be az elkerített részre. Minden csoportnak volt 10 perce, se több, se kevesebb. Komolyan, volt olyan, hogy már csak egy gyerek volt a tűz körül, mégse mehettek be a nagyobb srácok, mert még 3 perc volt az időből. Tényleg nagyon nagyon ráférne a tábor vezetőire egy kis lazaság.

Más. Még régebben említettem, hogy micsoda mizéria az egész dokumentumozás, hogy mindig magadnál kell hordanod az útleveled, és az AIESECesek mondták, hogy ne adjuk ki a kezünkből. Ezt elmondtuk Daninak, hogy milyen vicces, és mondta, tök komolyan, hogy jobb lenne, ha egyáltalán nem hordanánk magunkkal az útlevelünket, de ha mégis ezt tesszük, és találkozunk egy rendőrrel, azonnal hívjuk fel őket. Mert a rendőrök azért kérik el a külföldiek útlevelét, hogy aztán eladják. Szép.

Amúgy van egy új kedvenc srácom. Gleb a neve, 10 éves, és a gyerekotthonos srácok közül való. Ezt amúgy csak akkor tudtam meg, amikor egyszer lent voltunk Sandrával a folyónál, és ő is ott volt tök egyedül. Szóval nagyon aranyos, mindig mosolyog, és mivel szegénynek nincs sok társasága a saját bandájában, ezért mindig hozzánk jön. Folyton ott van, segíteni akar, mindennek örül. Ha például kötélen járunk, segít a többi gyereknek, beállítja őket sorba, ha rendetlenkednek, és csak az én segítségemmel hajlandó a kötélre menni. A legjobban azt szeretem benne, hogy tiszta. Mármint nem külsőleg, mert általában csupa piszok, hanem a belseje. Olyan őszinte, nincs benne semmi megjátszás.

Vicces tény, egy darab nadrágja van összesen. És nincs fürdőruhája, hanem a sima alsóneműjében úszik, ha úgy adódik. Mindig aggódok érte, hogy megfázik, mert a vizes cuccaira ráveszi a nadrágját, és abban rohangál egész nap, de amikor mondtam neki, hogy vegye át a ruháit, kinevetett. A felügyelőtanáraik meg nem törődnek az ilyen dolgokkal (ma pl. láttam, ahogy a 13 éves gyerek cigizett, pedig a nevelő mellette ült. miért nem törődnek ezekkel a gyerekekkel??).

Még annyit Glebről, hogy beszélgettünk, és kiderült, hogy van egy bátyja, de ő egy másik intézetben lakik és egy nagymamája. Ennyije van a világon.  Ennek tudatában még inkább hihetetlen az a töménytelen mennyiségű pozitív kisugárzása, amivel mindenkit felvidít, aki a közelében van.

Természetesen ezen a hétvégén se alakult semmi sem terv szerint, de most tetszett az improvizálás.

Az első nagy sikerünk az volt, hogy szombat reggel fel tudtunk kelni és így elértük a kilenc órási vonatot. Ami pozitív, mert a tervünk első része teljesült, és ott voltunk Péterváron valamikor fél 11kor. És itt jön a jó rész, 2 hét óta először kávét ittam. Jó kávét, finom kávét, meleg kávét. Imádtam. Ja, elfelejtettem mondani, hogy az eső folyamatosan esett egész nap (kivétel este, de ez egyelőre nem fontos). Nem szakadt, sőt még esernyő nélkül is túlélhető volt, viszont olyan undorítóan alattomosan bemászott a bőröd alá és az utcákon  mindent szürkévé változtatott. Szerencsére a kávé elég erős volt ahhoz, hogy világ újra szép és meleg legyen.

Délben találkoztunk Olgával, az AIESECes projekt vezetőjével és elmentünk vásárolni cuccosokat, amik kellenek a táborba. A bolt ahova mentünk volna természetesen már ezer éve nem létezett, és így körbe és körbe járkáltunk az esőben. A cipőm beázott. Asszem ezidőtájt sok energiát fektettem abba, hogy utáljam Szentpétervárt.

Miután letudtuk ezt a kört, találkoztunk Sandra egyik ismerősével. Ő is gyakszi, csak egy másik projekttel van itt. Bementünk egy kávézóba, beszélgettünk és én megittam a napom második kávéját, ha már úgy belejöttem délelőtt. A lány, akivel találkoztunk – amúgy Petra névre hallgat, ausztriai AIESECes - mondta, hogy ők mennek este egy bárba, ha van kedvünk, csatlakozzunk.

A következő pont körülbelül 5 óra körül jött el. Terv szerint ekkor kellett volna indulnunk vendéglátóinkhoz, de Dani felhívott, hogy inkább találkozzunk már a városban, és ne náluk. Amire az volt az indok, hogy van egy kedvenc olasz étterme, de sose tudta, hogy ez e az igazi olasz kaja, vagy sem, és most elvisz minket, hogy Sandra elbírálhassa. Nem tudom, hogy igazi e, vagy sem, de nekem ízlett.

Ezután hazakocsiztunk. Még mindig megdöbbent a Ferrari látványa. Ez azért tetszett, mert rájöttem, hogy tök sok időt töltöttem el már ebben a városban, de kb mégiscsak a belvárost, és azokat a részeket láttam, ahol Irináék/Daniék laknak. Ez az átka, ha mindig metrózol. És érdekes volt megfigyelni, ahogy egyik városrészből áthajtunk a  másikba. Most először láttam pl. szovjet stílusú épületeket Péterváron.

A következő napirendi pont az volt, hogy egy óra hosszat tanítottam Danit a magyar nyelv szépségeire. Meglepően könnyen megy neki. Én viszont rájöttem, hogy idióta egy nyelvünk van. Most komolyan: miért több a kivétel, mint a szabály?

Más. Este elmentünk szórakozni, voltunk 2 bárban, az egyik helyen találkoztunk egy pár gyakornokkal, a másikon billiárdoztunk és láttuk Ringo Star dobütőjét, Dani sehol sem hagyott fizetni, furi irreálisan drága söröket ittunk, találkoztunk egy adag vicceskedvesaranyos holland sráccal. Imádtam. (20 napja Oroszországban és még mindig 0 vodka)

Aztán. Még délután eldöntöttük, hogy ma aztán már tényleg megnézzük azokat a hidakat, akkor is, ha esik, fúj havazik, mindegy.

Azonban ezt nem olyan egyszerű megtenni. Ha a hidak nyitva vannak, és az ellenkező oldalán ragadtál a Névának, mint ahol laksz, az szívás, mert hacsak nincs helikoptered, semmivel nem mész át a másik partra reggel hatig. Sőt ha még ha a jó oldalán vagy, akkor sem mész haza sehogy sem, hacsak nem a belvárosban laksz, mert éjszakai tömegközlekedés nem létezik ebben a városban. És a taxi meg annyira drága, hogy az emberek többségének nem egy reális lehetőség. (Pl este a városba is azzal mentünk-Dani közölte, hogy eleget szaladgált már aznap- és 900 rubelt fizetett érte, ami kb. 7000 Ft. ) Mégis, nekünk az volt a tervünk, hogy valahogy átjutunk a város bal oldalára (Nyevszkij proszpekt mentes oldalára, Petropavloszkajával és Daniék lakásával terhelt oldalára), megnézzük a hídnyitást és hazataxizunk.

További közérdekű információ, hogy nem egyszerre nyitják fel a hidakat, hanem először a délen levőket és ahogy a hajók navigálnak felfele, úgy húzzák fel az egyre északabbra levőket. Pl a legnépszerűbb híd az 1:25 nyílik fel, és kb 10 percenként a többi.

És ezen a ponton jött el az eddigi legizgalmasabb oroszországi kalandom. Sőt a legmenőbb.

Már mondtam, hogy 2 bárban voltunk, a második a Liverpool nevezetű hely volt, ami tök hangulatos, mert egy rockkocsma, és arról nevezetes, hogy ha valami híres zenekar jön a városba, akkor elmennek oda és isznak egy sört. (így került oda Ringo Star dobütője, meg egy csomó mindenki másnak a kézlenyomata, stb..). És billiárdoztunk, de megcsúsztunk kicsit az idővel, mert én rájöttem, hogy a billiárd az nem olyan, mint a biciklizés, egyáltalán nem emlékszem arra, mit kellene csinálni. Szóval az én golyóim nem nagyon akarták magukat a lyuk felé konvergálni. Amikor pedig végre elindultunk volna, akkor a holland delegáció kért egy szál cigit Danitól, aki nekik adta az egész dobozát. Gondolhatjátok, hogy egy ilyen nemes cselekedet milyen hatást vált ki 6 erősen illuminált úriemberből. Bizony, egyből legjobb barátok lettünk. És a legjobb barátokat nem szabad csak úgy egyszerűen menni hagyni.  De kb 10 perc beszélgetés után sikerült eljönnünk. Egy óra múlt 5 perccel. 20 percünk volt átérni a híd másik oldalára, csakhogy a Nyevszkij proszpekt végén voltunk, gyalog lehetetlen, taxi meg nem jön ki ennyi idő alatt.

Szentpéterváron az oroszok használnak egyfajta közlekedési módot, amit az összes turistakalauz megemlít azzal a fülszöveggel, hogy turistaként soha ne használd. Ez abból áll, hogy kiállnak az útszélére, stoppolnak és ha megáll egy kocsi, megkérdezik, hogy elviszel –e ide, és alkudoznak egy darabig az árról, aztán ha megegyeznek, akkor indulhat a mandula.

Mi is ezt használtuk. Egy fehér Ladás úriember vitt el minket a leghíresebb hídhoz. A hídnál azonban dugó volt.

1:14- perc volt ekkor, és a híd már fel volt nyitva. Fukk. Tele volt turistával, meg szitkozódó autósokkal, nagy tömeg volt. Én ekkor úgy voltam, hogy ok, akkor mit csinálunk hatig. De nem Dani. Állt ott pár taxis, de ők csak a fejüket ingatták, azt mondták, hogy nincs az az isten, hogy ekkora dugóban 5 percen belül mi elérjük a következő hidat. Szóval újra jött a leintős módszer. Egy kék Lada meg is állt, kocsiba be, techno zene maximumra, és feldübörög a padlógáz. A folyó mentén haladtunk, a bal oldalunkon a hajók úsztak felfele. Idegőrlő volt látni őket, ahogy előttünk vannak, és tudtuk, hogy ha nem előzzük meg őket, akkor ennyi. Amire nem sok esély volt a dugót tekintve. Mert persze mindenki az utolsó pillanatra hagyja a hazajutást. És egy több milliós nagyvárosban ez elég komoly tömeget eredményez. Aztán a Ladás csávónak eszébe jutott, hogy inkább kerüljük ki a dugót, és mindenféle kis útcákon kacskaringóztunk, míg egyszer csak a hídon voltunk. Nagy szerencsénk volt, mert ahogy kitett a híd másik oldalán, már pirosan világított a lámpa, lezárták a hidat. Kb 2 perc és a másik oldalon ragadunk. Ezután megnéztük a híres nevezetes felhúzását a hídnak –jó volt, szép volt, hazataxiztunk (nap 3. Ladája), otthon még teáztunk egyet aztán mentünk aludni.

A vasárnapi terveinket megnehezítette az a tény, hogy délig aludtunk, szóval csak elmentünk a Petropavloszkaja erődhöz, mert Sandra még nem volt ott, ültünk a strandon, bementünk egy könyvesboltba, és hazavonatoztunk.

A vonaton végig azzal szórakoztattuk magunkat, hogy megterveztük mikor fogjuk meglátogatni egymást és akkor mit fogunk csinálni. Asszem ez világos jele, hogy új fejezetbe lépett a kapcsolatunk. A vonat után nyomtunk még egy bevásárlást a gyerekeknek, majd röpke egy órás sétát a táborig, hazaérve még annyi erőnk volt, hogy Irina gyógynövényteájából készítsünk magunknak egy adagot és aztán ágyba zuhanjunk.

Mostanában lelassult a blog írási tempóm. Ami sajnos az olvasóközönségem radikális csökkenésével járt. Na jó, nem másoknak írsz, hanem magadnak, de akkor is.

Igazából nem sok minden történik a táborban. Ez persze így nem igaz, mert történnek a dolgok, de azért nem éppen egy Eredet szintűen csavaros és feszültségekkel teli forgatókönyv szerint zajlanak a napok.

Felkelünk, kajálunk, általában 11-től fél 2-ig mi csinálunk programot 2 csoportnak, kajálunk, pihi van, kajálunk, gyerekkel lógunk, 6-tól fél 8-ig programot csinálunk, kajálunk, és innentől már csak lógunk a srácokkal. Mondjuk a „lógás” elég fárasztó, mert általában 20an csimpaszkodnak beléd. És néha pedig megőrülnek. Nem tudom mitől, de vannak olyan pillanatok, amikor mintha megütnének egy láthatatlan gongot és ekkor nemre, szépségre, jóságra való tekintet nélkül az összes gyerek elveszti az eszét és kis állatokká változnak. És egy fél óráig semmit nem tehetsz ellenük, csak próbálod megúszni anélkül, hogy túlzottan összetörnék magukat.

Szóval a legutolsó bejegyzésem óta semmi olyan nem történt, ami méltó lett volna arra, hogy a blogba kerüljön.

Ó, mégis. Tegnap csináltam egy prezentációt Magyarországról. Tök jó volt, mert jó sok gyerek eljött, és most már legalább tudják, hogy létezik az országunk. A legjobban az egri vár ostromáról készített képregényszerűségem tetszett nekik. Meg azon kiakadtak, hogy az imádott pilményijüket mi derelyeként lekvárral esszük. (Még mielőtt bárkinek rossz dolog jutna eszébe: angolul beszéltem és a vazsata, aki beszéli a nyelvet fordított oroszra).

Kábé ennyi ami fontos. Van még valami. 2 napja realizáltam magamban, hogy idióta vagyok, amiért egy akármennyi gondot is fordítok arra, hogyan nézek ki, mivel tényleg senki de senki nincs itt, aki bármit is felébresztene bennem. Szóval a reggeli öltözködésem leredukálódott 10 percre, azóta mindig az AISECes pólóimat nyúzom. És sokkal jobban csípik őket a gyerekek, mint a normál felsőimet.  Plusz nagyon tetszik nekik, hogy nem elég, hogy ezzel a szervezettel utazgathatsz a nagyvilágban, de még mindenféle menő konferenciára is járhatsz. Zajlik az engagement with AIESEC rendesen.

Holnap Szentpétervár! parampapapam. I am lovin’ it!

Érdekesség:

2 hete egy korty kávé nélkül. Komolyan. Annyira súlyos a dolog, hogy néhány reggelen már eszembe se jut, hogy mennyire hiányzik.

Szóval. Tegnap este, amikor el akartam menni a szokásos esti fürdésemre az utamba állt egy takarítónő, és közölte, hogy már elzárta a meleg vizet. Nem, nem hajlandó megnyitni. És holnap reggel tudok majd csak fürödni. De akkor persze bármikor. Mondtam neki, hogy jó, akkor jövök kilenckor.

És mi volt kilenckor? Persze sehol senki, meleg víz meg még mindig elzárva.

Miért kell megnehezíteni egymás életét? Megállt volna a világ, ha újra megnyitja a meleg vizet? Vagy ha nem szigorúan egy óra lenne kiszabva a tábor összes lakójának zuhanyzásra?

Talán ha lehetne menni bármikor, kevesebb gyerek bűzlene. Mert a láb és kézmosás, amit minden este csinálnak, nem elegendő. Szerintem.

Itt a blogon még nem említettem, de a szobánkban nem csak mi élünk. Van egy harmadik lakótársunk is, aki esténként jön elő. Egy egér vagy rosszabb esetben egy patkány. Eddig annyira nem zavart. Ma reggelre azonban azt vettem észre, hogy a táskámban az összes keksz, kenyér, édesség zacskója ki van szaggatva. Fujj.fujj.fujj. Miután kitakarítottam három adag kézfertőtlenítőt nyomtam a kezemre. És itt most felrúgom a lineáris történetvezetést, mert eldöntöttük, hogy szobát akarunk cserélni. Ez volt az utolsó csepp a pohárban.  Estére sikerült megbeszélnünk egy találkozót az igazgatóval, aki kábé 40 perc késéssel meg is érkezett. megmutattuk neki a bizonyítékot, hogy tessék, itt van a megrágott süti, nem menő. Mondta, hogy ok, kapunk egy új, jobb szobát még ma. Tökre örültünk, elmentünk a szobafelelőshöz. Akire várnunk kellett egy darabig, de aztán megjött. Mondtuk neki, hogy akkor kérünk szobát. Mire ő, ó erről én nem tudok, fel kell hívnom az igazgatót. De előbb vacsorázunk. Sandrával már kezdünk hozzá szokni az orosz ügyintézéshez, szóval fogtunk két széket, kiültünk a ház elé, hogy biztos ne felejthesse el, hogy nekünk kell a szoba. És elég vicces volt, mert egy óra várakozás után jöttünk rá, hogy a szobafelelősünk megszökött. Illetve ahogy a munkatársai állítják, elment strandolni. Este 9kor. Ok, még ez beleférne, de bármiféle válasz nélkül kisurranni! áááá. Néha megőrülök tőlük. Ja, amikor visszaért, 11 óra volt, és mondta, hogy ma már késő van, holnap persze majd kapunk új szobát, majd keressük. Van egy olyan érzésem, hogy az egész napot az utána való vadászással fogjuk tölteni….

Legrosszabb az egészben, hogy sose semmilyen ígéretüket nem teljesítik. Mindig neked kell a nyomukban loholnod, és zaklatnod őket. Hihetetlenek.

Na. De térjünk át a vicces részre.

Szóval ma különleges esemény volt a táborban, az indiánok napja. Mondtuk, hogy mi is szeretnénk részt venni, kérdezték, hogy biztosak vagyunk –e benne, mi meg persze, mi ez nekünk.

Reggeli után minden gyereket kifestettünk. Temperával kaptak szép díszeket az arcukra/karukra/lábukra/hátukra, gyakorlatilag mindenhová, ahová csak akarták. Megállapítottam, hogy én nagyon nem vagyok jó ebben, viszont ennek ellenére tökre élveztem. A kislányok voltak a legjobbak, náluk elengedhettem a fantáziám és kaptak mindenféle szép indát, virágot, csillagokat, stb..

(Apának: egészen jól működött a Tipping point. egy ideig kábé senki nem jött oda hozzám, mert nem tudom, féltek, aztán egy kislány, aki tök cuki és mindenki szereti, megbízott bennem, és mondta, hogy kér valami szépet a kezére. És festettem neki egy tök menő mintát, és pár percen belül minden kislány nálam állt sorba, hogy nekik is legyen olyanuk.)

Miután minden indián harcra készen állt, kezdődhetett a móka. Levonultunk a focipályára, - ami egy kis rét az erdő és a folyó között, majd mutatok róla képeket, meseszép – ahol a következő volt a program. A vazsatiknak és mivel mi is beszálltunk, nekünk is el kellett rejtőznünk, hogy aztán az indiánok utánunk eredjenek, és ha megtalálnak – kampec. Elbújtunk, megtaláltak, nagyon tetszett nekik, hogy foglyukként vihettek vissza a rétre. És itt jött a vicces rész.

Kását kellett ennünk. De nem akármilyet. Borsos/sós/mindenfajta undorító dolgokkal teletömött kásást. Keményen harcoltam ellene, de sajnos 69 gyerek ellen nem nyerhetsz. Szóval ettem, bár a művelet közben a fejem tetejéig kásás lettem. Mint ahogy mindenki más is.

Ezután közölték, hogy piszkosak vagyunk, szóval irány a folyó. Rendesek voltak, megengedték, hogy a mobilomat kitegyem a zsebemből, sőt még a cipőmet is levehettem. De ezután ruhástul be a mélyvízbe. A legviccesebb a kijövetel volt, mert a part nagyon sikamlós volt, szóval egészen érdekes útvonalakon támolyogtunk ki a vízből.

Tök jó volt a nap, örültem, hogy a gyerekek ugyanolyan lelkesen próbálták belém tömni a kását, mint akármelyik másik vazsatiba, meg jól esett azon nevetni, hogy néz ki a másik.

Érdekesség:

A táborban van egy srác, akitől mindig furcsán érzem magam. Bonyolult lesz, de igyekszem érthetően elmondani. A tábor egyik részén gyermekotthonból érkezett srácok. Ők eredetileg nem része semminek, nem kéne itt lenniük, csak az ő táboruk csődbe ment, és mivel itt van hely, ide zsuppolták be őket. Körülbelül 15 gyerek, olyan 15-18 év körüliek, van egy saját vezetőjük, de semmilyen programban nem vesznek túlzottan részt. Nekünk megmondták még rögtön az elején, hogy ne foglalkozzunk velük, mert olyanok, mint egy tál rothadt gyümölcs, nehéz köztük jót találni, és a felszín alatt az is rossz. És a tapasztalatok alapján a gyerekek tényleg rosszak. Nem ismerem őket, csak tipikusan „rosszul” viselkednek: köpködnek, csúnyán beszélnek, röhögnek, mindenki ellenség számukra, csak a bandában bíznak. És köztük van a fiú, akit ahányszor látok, rossz érzés. Kb 16 éves és pont ugyanúgy néz ki, mint bármelyik másik. De. Már mondtam, hogy volt ez a szülők napja rendezvény. Az egyik fellépő tánc valami elektro zene volt, amiben a srácoknak tök bonyolult táncot kellett csinálniuk. Jól nézett ki, de nem nagyon ment nekik. És ez a srác, szerintem nem bírta tovább, odament hozzájuk, és megmutatta hogyan kell. Ég és föld volt a különbség. Még soha nem tanulta a koreográfiát, de kábé kétszeri végignézés után tudta, és hihetetlenül jól odarakta. Mindenki, még én is, akinek van szeme, láthatta, hogy iszonyatosan tehetséges. (a vége az lett, hogy kapott a táncban fél percnyi időt, és ő is megmutathatta magát a szülők napjás fellépésen. Ami szerintem elég morbid. Milyen valakit szerepeltetni egy eseményen, ahol minden gyerek szülei csillogó szemekkel ülnek, kivéve a tieid, mert te neked nincsenek/nem törődnek veled. persze, ez is fejleszti a gyerek személyiségét, de nem vagyok benne biztos, hogy a megfelelő hatást érik el vele).

És nem csak tehetséges, de értelmes is. Néha van egy-egy pillanat, amikor elfelejti, hogy ő kicsoda, és a saját stílusában reagál a külvilágra. De aztán rájön, hogy a haverjai ott vannak nem messze, és visszavált a bandatag stílusba. Teljesen más ember. Eltűnnek a kedves vonások, a kedves mosoly a kislányokra, a segítőkészség, mindent elfed a mogorva, gunyoros maszk. És azért vagyok szomorú, mert valószínűleg el fog kallódni, és bánt, hogy nincs családja, sem senkije, aki figyeljen rá, és ha saját maga nem elég erős, hogy kitörjön abból a közegből, akkor ja, akkor élni fogja a számára tipikus életet. Szeretnék hinni benne, hogy valaki felfedezi, és híres táncos lesz belőle és aztán öregkorában nyit egy tánctermet, ahol tehetséges, de szegény gyerekek tanulhatnak majd tőle, de ha valamit vére tényleg megtanultam ebben az országban, akkor az az, hogy az élet nagyon nem egy hollywoody film.

Ez volt ez első olyan hétvége, amikor a táborból jöttünk fel városnézni.

Elég nagy volt a káosz, péntek este még nem tudtuk, hogy akkor mikor indulunk, kinél fogunk lakni, mivel utazunk, meg még pár ilyen apróságot. De úgy éjfél körülre normalizálódtak a dolgok, kiderült, hogy Sandrával közösen fog minket elszállásolni egy házaspár, és a tábor egyik lakója kiírta nekünk a vonatmenetrendeket, szóval ez a probléma is megoldódni látszott.

Elhatároztuk, hogy reggel a kilenc órás vonattal megyünk. Persze amikor nyolckor fel kellett volna kelni, szimpatikusabb lett a 11 órási vonat. Azonban amikor felkeltünk, az egyik itt lakó néni bekopogtatott, hogy a lányáék pont most mennek vissza a városba, menjünk inkább velük. Egy néni, akit nem ismerünk, csak néha elmegyünk egymás mellett és köszönünk. Mondtam már, hogy az oroszok lelkét nehéz megismerni?

És ezen a ponton szeretnék szót ejteni e nép autóvezetési szokásairól. Normális helyeken az útra vannak olyan fehér/sárga vonalak felfestve, amit mi sávoknak hívunk. És mivel Oroszország normális európai ország, itt is szépen fel vannak festve azok a vonalak. Azonban itt jön a csavar: senkit nem érdekelnek. Az emberek mennek, ahogy nekik jólesik. Egy átlag kétsávos úton általában négy kocsi fér el, közöttük körülbelül 5 centi a távolság. Persze ez a stílus nagy ügyességet igényel, mert ha jön egy kamion, akkor már egyből csak 3 kocsi fér el az úton, de senki nem akar lehúzódni, mert aki lehúzódik, annak ugye kicsi a hmm kocsija. És ez csak fokozódott, amikor rátértünk az autópályára. Annyi könnyítést megengednek itt az oroszok maguknak, hogy itt ugye már nincs szembejövő forgalom. Viszont nehezítés: sáv sincs még csak felfestve sem. Kábé amúgy 4-4 sávos lett volna az út, érdekes volt látni, hogyan manővereztek a jónépek. Szerintem olyat nem ismernek, hogy index, fék, türelem, körültekintés….

Itt kitérnék arra, hogy senkinek nem ajánlom, hogy kocsival utazzon ebbe az országba, tényleg nem nekünk való ez a dolog. Pedig még nem is írtam a városi közlekedésről, ami ha lehet, még őrültebb. A legnagyobb baj, hogy például mi, külföldiek, komolyan vesszük a közlekedési jelzéseket. Aminek nem sok értelme van, ha körülötted a többiek nem így tesznek, sőt, inkább csak veszélybe sodor.

Szóval. A kocsiból kitettek minket egy buszmegállóban, aminek én eléggé örültem, mert itt régi nagy álmom válhatott valóra: le kellett intenünk egy marsrutkát. Ez a jármű a metró utáni második legnépszerűbb tömegközlekedési eszköz, és kábé egy taxi és busz kereszteződése. Minibusz, ami meghatározott útvonalon halad, de azon belül bármikor leintheted, és szintén bármikor ki is szállhatsz belőle. Nagyon menő, komolyan.

A szombati nap következő nagy meglepetése a vendéglátónk volt. A metró ajtajában várt, tökéletes angollal és egy Ferrarival. Amúgy egy fiatal házaspárt képzeljetek el, a fickó 30, a nő 25 körül. A város másik felén élnek, mint ahol az előző vendéglátóim, egy új építésű negyedben, egy toronyháznak a 8. emeletén övék a fél szint. Elég menő lakás. Ja, és kiderült, hogy a hapsit Dánielnek hívják. Igen, félig magyar. Ráadásul az egyik nagyanyja egri és kábé egy utcával arrébb lakik, mint mi. Kicsi a világ. De tök jó hangulatban telt a délután, mutogatott képeket a tavalyi magyarországi nyaralásukról, én tanítgattam magyarra.

Délután Sandrával találkoztunk a Sunshine projekt OCP-jével, Olgával, de itt semmi világmegváltó nem történt, szóval nem érdekes. (nem AIESECeseknek: OCP=Organizing Comittee President)

Este úgy volt, hogy elmegyünk megnézni, ahogy a hidakat felnyitják, de ezt a tervet az eső elmosta. De így utólag nem is baj, mert Daniék áthívták a barátaikat és egész este söröztünk, beszélgettünk, sokat nevettünk, stb…

Ma tulajdonképpen csak sokáig aludtunk, és utána bementünk a belvárosba, és megnéztünk egy-két dolgot, aztán jöttünk vissza Sandrával.

Amúgy innentől kezdve minden hétvégét velük fogjuk tölteni. Nem bánom, mert jó fejek, kedvesek, nem akarom elkiabálni, de nagyon nagy szerencsém van eddig a fogadó családjaimmal.

Fun/nem is tudom mi:

-          Kaviárt reggelizni. Ezt ki kell emelnem, mert eléggé sokkolva voltam tőle. Amúgy szerintem elég pocsék. Csak sós és sós és nekem az sem jött át, hogy olyan sikamlós.

-          Amikor visszajöttünk a gyerekek odajöttek, és köszöntek. Cukik voltak. Amúgy most már elég jól el tudok velük beszélgetni oroszul. Persze ez nem azt jelenti, hogy holnap én leszek a tolmács a Putyin – Orbán találkozókon, mindössze néha már értem, amit  a srácok mondanak.

Még 2 nap és  már 2 hete leszek itt. Hihetetlen, hogy szalad az idő. A mai nap nagy eseménye: összebarátkoztam egy kisfiúval. Artjom, vagy valami ilyesmi a neve. Igazából sosem értem a nevüket, csak sejtések alapján nevezem őket valaminek. Nagyon cuki. Ha meglát folyton hozzámszalad, és odabújik, átölel, ilyesmik. Szóval a napi szeretet adag megvan.

Meg nagy léptekkel haladok az orosz tanulásban. Már meg tudom kérdezni, hogy valakinek van e valamije. Így megkérdeztem a kisebb lányoktól, hogy van e kutyájuk, vagy macskájuk. És ezt úgy értelmezték, hogy megtanultam oroszul, és azóta folyamatosan beszélnek hozzám mindenféléről. Amit persze totál nem értek. De arra is rájöttem, hogy tök jól el tudunk úgy beszélgetni, hogy amikor feljebb viszik a hangsúlyt, akkor benyomok egy „da”-t, amikor pedig kis szünet van, akkor mondom nekik, hogy panyimáju (értelek). Ami a világ legnagyobb hazugsága, de a lényeg, hogy jól elvagyunk így.

Tanulság

Megvan, miért van ennyi jó sportolójuk az oroszoknak. Hihetetlenek. Szombat este itt egy úgynevezett szülők napja lesz, amire showműsorral készülnek a gyerekek. Illetve nem is készülnek, hanem kiképzést kapnak. Mindenki tiszta ideg, mert mindennek tökéletesnek kell lennie és a hat éves kislányokkal olyan koreográfiát taníttatnak meg, amit én például nem tudnék megcsinálni. DE ha a kislányok, a legapróbb hibát is vétik, akkor egyből kiabálnak velük, a helyükre ráncigálják őket, stb… Az esti próba után vagy három kislány sírt. Biztos vagyok benne, hogy tökéletesen fogják tudni tényleg, mikorra itt lesznek a szüleik, de én a gyerekemnek biztos nem kívánnám ezt. Egyszerűen akárhányszor meglátom a kiképzőtisztüket (mert tánctanárnak biztosan nem nevezném), úgy elönt a méreg, hogy legszívesebben felképelném.

Mivel a tábori életet mindenki el tudja képzelni, ezért gondoltam az elmúlt két napom részletezése helyett megosztok veletek pár tipikus orosz dolgot:

- mindennek megvan a felelőse, mindennek az előírás szerint kell történnie. pl. hiányoztak nagyon az otthoni ízek, ezért még Péterváron bementünk a KFC-be. Iszonyatosan lassan haladt a sor. Nem tudtuk miért, egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy a srác, aki a sültkrumplikért felelős, minden egyes adagot mérlegre tesz, és ha kicsit több a súly, akkor kivesz egy szál krumplit, ha így kevesebb, akkor addig keres, míg nem talál egy kisebb szálat, és akkor azt visszateszi, és így tovább. Minden egyes adagnál!!!

Másik példa: a gyerekek a vízben csak meghatározott ideig lehetnek, csak meghatározott területre mehetnek. pl még nálunk úgy volt a táborokban, hogy lementünk a Balatonhoz, akkor ott voltunk órákig, és általában akkor jöttünk ki a vízből, meg be, amikor mi akartunk, itt lemennek 30 percre, ebből 20 perc a le- illetve visszajövetel, és 10 perc a fürdés.

Számomra ez okozza a legtöbb hmm. idegesítő percet.

- az oroszok konzervatívak. A lányok, és fiúk szigorúan külön alszanak, külön helyen mossák meg a kezüket, külön mennek be a folyóba úszni

- az orosz nők meglepően jól öltözöttek. Legalábbis a fiatalok. Szerintem sokkal több gondot fordítanak az öltözködésre, mint mi. Itt a táborban az orosz lányok, számoltam, napi háromszor öltöznek át. Viszont egy ruhát sokkal többször felvesznek, mint mi. Ja, még egy érdekes dolog, hogy a lányok még itt, az isten háta mögötti táborban is, a 6 és 10 éves gyerekekre is olyan ruhában vigyáznak, mint amilyenben mi bulizni megyünk.

- a fiatal fiúk mind egyformán néznek ki. Szőke, vékony, magas, keskeny arc, általában Eminem szereléseire emlékeztető ruhában. Aztán nagyon egyformára is öregszenek. Valahogy minden negyven körüli hapsi kopasz, néhány őszes-szőkés hajszállal a feje tetején, és általában elég rosszul néznek ki.

- bürokrácia. hatalmas. Mindenről kell egy papír. PL. bejutás az országba. megszerzed a vízumod. Ami nem egyszerű feladat, azt hiszed vége van, de nem. A repülőn ki kell töltened még 2 papírt, amire ugyanazt ráírod, ami a vízumodon van. Az egyiket elveszik tőled, a másikat lepecsételik, és közlik, hogy mindig legyen nálad, mert különben baj lesz. Ez elég? Nem. 3 napon belül el kell menned a regisztrációs hivatalba. Ott ki kell töltened újra 5 papírt. A feladat nehezedik, mert itt már csak a cirill betűs választ fogadják el, és a kérdések is csak oroszul vannak megadva. Nekünk 2 orosz lány segítségével is 1,5 órába és 229 rubelbe került ez a művelet. Na, miután végeztek, a lelketekre kötik, hogy természetesen ezt is mindig hordozd magaddal a többi papírral együtt, mert muszáj. Jó. a következő állomás az integration seminar, ahol az orosz AIESECesek közlik, hogy tök jó, hogy megcsináltattad mindet, a de a legjobb az lenne, ha mindent lefénymásolnál, elvinnéd hozzájuk, hogy ők aláírják, és lepecsételjék, hogy igen, ez igazi és aztán ezt is mindig magadnál kell majd hordanod.  Indoklás: mivel a rendőr bármikor megállíthat, és elviheti a papírjaid ellenőrizni, jobb ha csak a fénymásolatot viszi el, mert ez eredetit nagyon nehéz visszaszerezni tőlük. Bevallom, én ezt az utolsó műveletet nem csináltattam már meg, inkább kockáztatok.

- és ha már így szóba került a rendőrség. Az orosz ember fél a rendőrtől. Jobban, mint a magyar. Azt a tanácsot kaptuk, hogy ha bajba kerülünk, hívjunk bárkit, csak ne a rendőröket, mert akkor csak még nagyobb baj lesz. (ugyanis mindenki gyanús, aki nem beszél oroszul, aki pedig angolul beszél, az valószínűleg amerikai, akiről ugye sok pénzt lehet lehúzni)

- az orosz előítéletek: a külföldiek mind idióták és mind kőgazdagok. akik pedig önkéntesként dolgoznak, azok főleg. Szóval ránk különösen furcsán néznek itt a népek J

- szeretnek aludni. napi 10 órákat alszunk, mert ennyi van a programban. mondjuk számomra ez kell, mert nem lehet kávéhoz jutni a táborban, és mivel otthon napi 3szor kávéztam átlagosan, itt ha nem alszok eleget, nagyon gyorsan eluralkodik rajtam a rossz közérzet

- tábori kaja. Nagyon változatos: reggeli: tészta trutymósítva, vazben feloldott instant kakaóporral. ebéd: leves: krumplileves karalábéval, krumplileves káposztával, krumplileves tejföllel, krumplileves répával. főétel: főtt krumpli, krumplipüré, krumpli répával, főtt krumpli káposztával, krumpli lében –ezekhez mindig jön egy kisujj nagyságú vmivel összekevert darálthúsadag, és egy szelet paradicsom. vacsora: lényegében az ebéd, csak nincs leves és paradicsom helyett uborka van

- Putyin. elég nagy sztár itt. van egy vodkájuk, mait putyinkának hívnak, meg egy csomó helyen lehet venne putyinos kitűzőt, mágnest, bármit amit csak akarsz

- Lenin. a másik nagy sztár. mindenki mindent tud az életéről, kb olyan ő, mint nálunk Kossuth. kedvencem: Lenin felesége szerette a csokit, így a nemzeti csokoládégyárukat Lenin felesége után nevezték el

- buszok. olyan, hogy busz menetrend nem igazán létezik. Szentpéterváron igyekeznek úgy csinálni, mintha az előző mondat fordítottja lenne igaz, pl még menetrend táblákat is kiraknak a buszmegállókba, azonban ezt figyeljétek: kis betűvel, és az én fejmagasságomnál kb. 1,5 méterrel feljebb. Elvileg a vandálok miatt tesznek így. gyakorlatilag azonban így senki sem tudja elolvasni. Itt, vidéken még ezzel sem próbáloznak. Az ablakunkból látom a buszmegállót, és általában az emberek kimennek, ha sejtik, hogy ekkoriban kellene jönnie egy busznak, és elüldögélnek, elbeszélgetnek egymással akár fél-egy órán keresztül is.

- az élet általában lassabb, mint nálunk. Az idő itt néha nem is telik, hanem csak folyik elfele.

- szervezés. néha úgy tűnik számomra, hogy ez a nemzet nem rendelkezik szervezési készséggel. Ilyenkor viszont nem értem, hogy hogyan tudták pl. a Szent Izsák katedrálist negyven év alatt, és úgy ezt az egész várost 100 év alatt a semmiből felhúzni.

- egyenes válaszok. általában ez nem létezik. pl, ha megkérdezed, hogy minden rendben van a holnapi programommal, válasz: igen, majd elküldöm a proglamlistát. Amiből te arra következtetnél, hogy ez egy igenleges válasz, de sokkal többet érsz, ha inkább az arckifejezést nézed, mint a választ magát, mert az sokkal többet elárul a tényleges tartalomról.

- Szovjetunió. számomra érdekes, hogy a 20. század Szentpéterváron sokkal kevésbé látszik, mint például Budapesten. miért van ez, emberek?

- Finnország. minden orosz imádja, a legtöbben ide akarnak eljutni nyaralni.

- foci. nemzeti sport szerű, mindenkinek van róla véleménye, pl vicces volt, hogy mikor felmentünk az egyik katedrális tetejére az orosz lányok rögtön a városi futball stadiont mutogatták, és izgatottan mondták, hogy mikor lesz ott legközelebb meccs.

- dácsa. kb nyaralónak fele meg, itt azonban ez nem csak a kiváltságos osztály rétege. Kb minden szentpétervárinak van valahol dácsája a város 2-5 órás utazással elérhgető körzetében. itt, a tábor körül is rengeteg sok dácsa van. kis, általában lerobbant házak, parányi kerttel. De az emberek szeretik, mert csönd van, a levegő jó, és a folyóhoz le lehet menni fürdeni.

- Garri Potter. Bizony, nem Harry, Garri. És (ezt fejemet ingatva írom, mert ebben a 10 napban, a többi gyakornokkal együtt ettől a ténytől újra és újra sokkolódtunk) az x milliós nagyvárosban nincs egyetlen egy olyan mozi sem, ami angolul játszana a Harry Pottert. nincs olyan hely, ahol angolul, orosz felirattal, vagy legalább angol felirattal lehetne megnézni. A városban egyedül egy olyan mozi van, ahol vannak angol nyelvű filmek, viszont itt csak ismeretterjesztő dokumentumfilmeket lehet sasolni Szentpétervárról. a többieknek meg marad Garri potter.

Hirtelen ennyi dolog jut eszembe Oroszországról. Persze ez csak az az Oroszország, amit én látok, valószínűleg más valaki teljesen más tapasztalatokkal tudna szolgálni.

Ebben az országban az a szép, hogy hatalmas, változatos, nagyon próbál európai lenni, mégis egyáltalán nem az, és erre valahogy büszkék is. És néha hihetetlenül idegesítő, hogy mennyire mások, mint mi, mennyire zárkózottak egymással, és velünk szemben is. Viszont a jó dolog, hogy ez az ország egy tök nagy kihívás. És igazából, ha megtanulod kezelni ezeket a dolgokat, akkor nincs vendégszeretőbb, barátságosabb nép az orosznál.

Lassan kezdem elveszíteni a napok számolását.

A mai nap jobb volt, mint a tegnapi. Tudjátok, ma volt az integrálásunk a tábor életébe, ami azt jelentette, hogy igazából nem kellett semmit sem csinálnunk, csak sétálgatnunk, és ha volt kedvünk, akkor csatlakozhattunk a gyerekekhez. Akik egyébként továbbra sem értenek meg engem. De eldöntöttem, hogy ez nem jó. Valami konyha oroszt muszáj magamra felszednem, mert nem fogom ilyen egyszerűen feladni. Szóval ma megtanultam számolni, megkérdezni, hogy mi a neved, hogy vagy (bár igazából a kislány válaszát nem értettem rá, de azért mondtam neki, hogy haraso), hogy hány éves vagy, és igazából ennyit. Ami elég furcsa, mert leírva nagyon kevésnek tűnik, viszont nagyon sok munka volt vele.

Délelőtt csatlakoztunk a kettes csoporthoz. ők már nagyobbak, és van egy cuki kisfiú, Andrej, aki egész jól beszél angolul és a fordítgatott nekünk. elég nagy sztárok voltunk.

Ja, mondjuk a gyerekek még nem hallottak soha életükben hazánkról, és valamiért mindegyik azt hiszi, hogy amerikai vagyok. És nem sikerült meggyőzni őket, hogy nyet americana, ja vingerka. A vingerka sokkal furcsább, mint az amerikai. A délután volt a mélypont számomra, mert akkor a gyerekeknek csendes foglalkozásuk volt. ami azt jelenti, hoyg a szobájukban kell lenni, és minő meglepő, csendben maradni. Itt valahogy kisebb lányokhoz kerültünk, akik nem beszéltek angolul. Viszont Sandrával egész jól elbeszélgettek oroszul az olasz kultúráról, meg mindenről. Rossz volt csak ott ülni, semmit nem érteni. De nem baj, legalább van motivációm az orosztanuláshoz. mondtam már, hogy utálom a sag za sagom című könyvet? egyszerűen alig van benne magyarul bármi, és semmit nem magyaráz el normálisan. Ha valamit tudni akarok, akkor Sandrát kell kérdezgetnem.

Az este nem volt rossz. Elkaptuk a tábor igazgatóját, és megbeszéltük a holnapi dolgunkat. Kedvenc részem holnap: este AIESEC-es táncot fogok tanítani a gyerkeknek. Még nem végleges a döntésem, de valószínűleg holnap majd a Tunak tunakot tanítom meg nekik, aztán majd jöhetnek a bonyolultabbak. Amúgy a gyerekek ismerik a kalasnyikovot, és nagyon durván jól nyomják. És ezt honnan tudom: mert ma diszkó volt. Ami számomra a nap csúcspontja volt. Eszméletlen, mennyire viccesen táncolnak az oroszok. Ja, és náuk általában két fajta zene van: valami, ami ilyen Scooter féle eletkro nemtudommicsoda, vagy orosz rock. Nem tudom melyikre táncolnak cukibban a kislányok.

Itt volt a legeslegjobb része a napnak: egy nagyon aranyos kislány csak állt egymagában, és én mutattam neki, hogy táncoljon, mire ő odajött hozzám, és megfogta a kezem. És így kettő táncot végignyomtunk. vicces volt, mert az egyik vmi scooter volt, a másik pedig Pitbulltól az I know you want me. Olyan aranyos volt, mindig úgy tetszett neki, ha megforgattam.

hihetetlen, hogy kicsi dolgok mennyi motivációt tudnak adni.

Bocs, ha összevissza lett, de nincs időm visszaolvasni, mindjárt lemerülök. L

Tanulság:

-          Oroszországban nyáron nincs hidegebb, mint Magyarországon. Max este, de az egy pulcsival kibírható. Az a ruhatár, amiben egy rövidnadrág sincs, rossz.

-          én totál nem értek a gyerekekhez. pl még csak ma jöttem rá, hogy mindig mosolyogni kell rájuk

-          neked kell megtenned az első lépést: ha megkérdezed tőlük, már csak annyit is, hogy hogy hívnak, utána már máshogy néznek rád

-          egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy egy házban van konnektor, és így még arra is nehezen jut áram, hogy leírd mi történt veled és átnézd a leveleid

Fun:

-          A gyerekek angol szavakat kiabálva játszanak, ha látják, hogy a közelben vagyunk

-          nem értettek, hogy mivel jöttünk mi ide, mondtam, hogy AIESEC-cel. kérdeztek, hogy mi az, és próbáltam egyszerűsíteni, míg végül ez lett belüle: nemzetközi szervezet, amivel a fiatalok utazgathatnak a nagyvilágban. azt mondták, hogy nagyon menő J

Aggodalom:

-          Nem jut idő, hogy foglalkozzak az otthoni dolgaimmal, például a Taste the world- del…. Remélem, ha belerázódunk, és tudjuk a napirendet, akkor ez máshogy lesz.

A mai nap nehéz volt. Nagyon nehéz.

A legelső feladat a pakolás volt. Még ez ment a legkönnyebben.

Aztán jött a búcsúzkodás. Az elmúlt egy héten már megszoktam, hogy nincs velem a családom, már egészen jól ment. És nem vettem észre, hogy igazából azért ment ilyen jól, mert egy másik család tagja lettem erre a hétre. És most újra ki kellett szakadnom. Komolyan nem hittem volna, hogy valakik 7 nap alatt ennyire közel tudnak kerülni az emberhez, de nehéz volt, nagyon nehéz. Még mindig teljesen sokkhatás alatt vagyok, hogy mennyi mindent megtettek értem, egy teljesen ismeretlen, idegen emberért. És semmit nem vártak viszonzásképp. olyan sokat kaptam tőlük. És nem csak tárgyi dolgokra gondolok, pedig az is volt bőven, tényleg. Annyira máshogy élnek, mint mi: sokkal szerényebben, és mégis boldogabban, szerintem.

Rengeteg ajándékot kaptam. A saját gyógyfüveiket, amikből teát tudok csinálni, szerencsét hozó patkót, karszalagot, képeslapokat, könyvejlezőket, érmét Szentpétervárról. Az egyik képeslap hátuljára ezt írta Irina:

„It is the only city int he world.

It is the city of sky and water, freedom and opennes, sea freshness and mild mist, strict lines and endless squares.

It is the place of beauty that I have never seen before or since, and brilliant simplicity,

logical projects and romantic white nights.

The city of unconquerable valour, high honour and dignity is Saint peterburg.”

Szóval ez volt az első nehéz pillanat, vagy nem is pillanat, mert még mindig tart. A hiányzanak Lillának listára most már ők is felkerültek.

A következő nagy lépés 1,5 óra utazás tán a tábor volt. A legnagyobb probléma, hogy senki nem tud angolul. mindenki oroszul próbál beszélni, senki nem érti, mit szeretnék mondani. Persze a gyerkek aranyosak, csak hát annyit tudnak angolul, hogy helló. De általában inkább még ezt sem.Valahogy ilyenkor jön rá az ember, hogy mennyire kényelmes nyelv az angol, és milyen jó, hogy általában tudod használni. Most már komolyan megértem minden nyavalygó gyakornokot. Sokkoló, hogy mintha elvágták volna tőled az információkat. Ha nem lenne Sandra (olasz lány, ketten vagyunk gyakornokok ebben a táborban), akkor tényleg kétségbe lennék esve. Így csak enyhe gyomorgörcsöm van a holnapi naptól. Persze tudom, hogy ez majd előbb-utóbb jobb lesz, felkészítettek erre az OPS-en (Outgoing preparation seminar), szóval nem ért meglepetésként, de megtapasztalni sokkal másabb, mint elmélkedni róla.

De ugye ezért jöttem ide, szóval csak arra kell ügyelnem, hogy mindig a fejemben tartsam a kitűzött céljaim.

Még 48 nap. Huh.

A tegnapi nap nem volt rossz.

úgy volt, hogy elmegyünk Peterhofba, de az idő elmosta ezt a tervünket. Így végül 3 kor találkoztunk (amiből 4 lett, mert az indonéz srác eltévedt – eléggé nehezen tájékozódik), és az oroszok elvittek minket egy kávéházba, ahol van wifi. Ami nem túl gyakori errefelé. Amúgy ez a kávéház sem volt szokványos. kihalt gyárépület, és csak mész a lépcsőfordulókon egyre feljebb és feljebb, és amikor már tényleg azt hiszed, hogy most fog előugrani 10 maffiózó akik A, a szerveidért B, a vízumodért elrabolnak, egyszer csak vége a lépcsőknek, és a tetőn egy fiatalokkal megtöltött Ikea bemutatóterembe érkeztünk. Ami a kávéházunk volt. És itt mindent megbeszéltünk, hogy nem hétfőn, hanem holnap (azaz ma ) megyünk a táborba, ide és ide, ekkor, és minden okés (én közben feltöltöttem a blogomat –amit 53-an olvastatok, szóval most már érzem a nyomást). Szóval minden okés volt, az egész este búcsúzkodós hangulatban telt, Irina nagyon aranyos volt, elsírta magát, hogy máris elmegyek, reggel felkeltem, elpakoltam, Irina az egész házat be akarta pakolni nekem, végül csak a felét sikerült, de. Ha oroszországban próbálsz valamit elintézni, előrrébbjutni egy hivatalos ügyben, előbb-utóbb rá fogsz jönni, hogy mindig van egy de. DE. Amikor felhívtam Olgát (AISECes lány), hogy akkor melyik pályaudvarra menjek, mondta, hogy adjam a vendéglátóim. Itt én még mindig azt hittem, hogy csak azért, mert kicsit rosszul tud angolul, és ők majd egyszerűbben el tudják magyarázni, hogy merre menjek. De tévedtem. Kiderült, hogy mégiscsak hétfőn tudunk majd lemenni, és mivel Sandrának nincs szállása, ezért ma őt is el kellene Irináéknak altatnia. Egy lakásban, ami akkora, mint kábé a mi nappalink, és már itthon van Szása, a férj, és ma jött meg Szása, a fiuk is. Irina mondta, hogy csak akkor, ha semmi más lehetőség nincs. Olga visszahívta később, hogy ok, Sandrának van helye. Én amúgy tényleg nem tudtam, hogy sarjak, vagy nevessek, egyszerűen csak nagyon dühös voltam/vagyok Olgára, hogy nem képes normálisan megszervezni a dolgokat és emiatt egy egész családot ugráltat. ja mert ezt lehet, hogy nem mondtam még, de ők holnap korán elutaznának nyaralni. De egész jól vették a dolgot, örültek, hogy maradok, bár Olgát ők sem szerették és egyből el kezdték tervezni, hogy akkor mit csináljunk. Végül elmentünk a Petrovskaja erődhöz, ami a város legrégibb része, igazából ezzel kezdődött 1703-ban Szentpétervár. Minden rendben volt, de. Olga felhívta Irinát, hogy nincs más lehetőség, Sandra vagy velünk, vagy az utcán alszik. A beszélgetésnek az lett a vége, hogy Irina közölte Olgával, hogy ok, de ő ma akkor is megnézi az erődöt, meg ami még eszébe jut és nem fog sietni. A délutánt városnézéssel töltöttük, és hazafele menet találkoztunk Sandrával. Akit amúgy szintén lenyűgözött a család. És most itt vagyok, hajnali egy tájékán, Sandra velem szemben szunyókál, Irina még dolgozik odakint, a férje mellett alszik a fia, mert szerinte az nem jó, hogy fiúk és lányok egy szobában – aranyos nagyon. Elvileg reggel kelünk, és megyünk a Nyevszkij proszpekthez. Ami tök jó, viszont ha az elmúlt 4 órában nem építettek oda egy pályaudvart, akkor nem tudom mit keresünk majd ott. De ez legyen a holnap baja.

Tanulság:

-az orosz ügyintézés gyatra. Ha idejössz, legyen soksoksok türelmed.

-Szentpéterváron van annyi látnivaló, amivel mindig el lehet tölteni egy napot, szóval nincs minden veszve

-ha nem tudsz oroszuk, mindig legyen nálad papír-toll, és azt nyomd az eladó kezébe. működik.

Fun:

-Szása (a fiú) megkérdezi, hogy hogy honnan jöttem, amire büszkén válaszolom: Hungary. Válasz: á, és az Bulgáriában van valahol? Egyetemet végzett értelmes fiatalember. Erről jut eszembe, amikor Irinától megkérdeztem, hogy van az oroszul, hogy magyar vagyok, először nem tudta, mert még nem nagyon hallotta (amúgy Vengri és ja vingerka).

-Tegnap este bemondták a hiradóba, hogy meghalt Habsburg Ottó….

Ma jöttem rá, hogy az elmúlt időszakban elfelejtettem azt a szót, hogy relaxáció. Az elmúlt napokban jó volt minden, de mégsem éreztem magam jól, mert azt éreztem, hogy valamit csinálnom kellene. És ma realizáltam, hogy mostanában mindig volt valami, amire koncentrálnom kellett. És ez most egy új szituáció. Nem tudok mit tenni, LC SPUEF úgy gondolta, hogy nekem egy hétig városnéznem kell, szóval akár toporzékolhatok is, hogy én már pedig dolgozni akarok, akkor is az lesz a dolgom, hogy fő állásban kikapcsolódjak. És ez komolyan nem könnyű. Ahhoz, hogy ezt meg tudjam tenni, maga az Ermitázs kellett. Nem akarom én bemutatgatni, mert az nem az igazi. A lényeg, hogy nagyon nagy, nagyon király, vegyetek egy könyvet, amiben le van írva, hogy mi micsoda és fedezzétek fel saját magatok. Fun fact: én, mint orosz diák mentem be, hála az orosz AIESECeseknek. Majdnem lebuktam, amikor a biztonsági őr elkezdett velem oroszul parolázni a bejáratnál, hogy tegyem ki az üvegem a táskámból. Az mentett meg, hogy valami vod-ot hallottam, és a vodkából visszakövetkeztettem, hogy mi lehet a bűnös.

A mai nap másik jelentős eseménye még: megismerkedtünk a többi gyakornokkal egy jó kis „integration seminar” keretében.  Vicces volt, ahogy álltunk a Svenskaya metróállomásnál.  5 óra, csúcsforgalom, az összes orosz rohan valahova míg negyven nagyon különböző fiatal csak áll egy helyen, először csak néz a másikra, majd mint a mesében, mindenki szóba elegyedik egymással. Én is sok emberrel megismerkedtem, ezek közül jöjön most kettő ember története.

Megismertem egy kínai lányt. Meglepetés, ismerte kis hazánkat. Került, hogy mindenképpen oda akart volna menni, de ezt figyeljétek: a B4E-osok nem is válaszoltak neki, míg a BIP-es helyre a „vízum szerzés hosszúsága” miatt nem jöhetett. De mondta, hogy nem haragszik egyáltalán, tudja, hogy nagyon király gyakorlati helyek, csak egyszer azért majd szeretne eljutni Magyarországra, mert nagyon érdekli őt a kultúránk. Ennél a pontnál kezdtem magam rosszul érezni: furcsa volt, hogy a hot chinese EP igazából tényleg jó fej és keményen dolgozik azért, hogy elmehessen gyakorlatra.

Másik.

Leültem egy srác mellé. Kiderült, hogy angol, és AIESECes. (És már kezdtem elhinni, hogy jó az angolom, de akkor elkezdett tényleg beszélni. Nem sokat értettem belőle. Mentségemre szóljon, hogy Belfast-ból jött). És ismerte Magyarországot! És a TEACH-et is. Na ez már tényleg furcsa volt, de csak addig, amíg kiderült, hogy jóban van azzal az angol sráccal, aki az idei TEACH-en faci volt. Aztán kiderült, hogy én is ismerem ezt a srácot (bár az ismerni szó erős túlzás),és így egész jóban lettünk. Mutatott videót, ahogy azt a furi táncot nyomatják, amit mi is csináltunk TEACHen, és megmutatta a national Boatrace bajnokság döntőjét is, amit az ő csapata nyert.. Amúgy ez utóbbi nagyon durva. Rendes pohárból, telitöltve nyomják, és a videó alapján tényleg megisszák a dolgot és nem melléöntik. És még így is kábé olyan gyorsak, mint mi. Sokkolva voltam. Ez valami, amit tanulhatunk AIESEC UK-től. A srác amúgy ceedelni van itt, ami azt jelenti, hogy végigutazza egész Oroszországot, és mindenhol bulizik. Amúgy EB. Ez volt az a pont, ahol kölcsönösen nem értettük egymást. Én nem értettem, hogy ha EB, akkor mi a fenét keres Oroszországban, ő meg azt nem értette, hogy miért furcsa számomra, hogy itt van. Mert hogyan tudna az embereknek az AISEC nyújtotta lehetőségekről beszélni, ha még sosem próbálta ki. Fun fact: jelenleg az egész EB-jük valahol cserén van a nagyvilágban…

Ma volt az első nap, amikor saját magunknak kellett a saját magunk szórakoztatásáról gondoskodni. Ennek örömére még tegnap eldöntöttük az olasz lánnyal, Sandrával, hogy a napot vmi parkban töltjük semmittevéssel. Persze ma reggelre vált számomra is világossá, hogy Irina szívesen velünk jönne. Igen, nekem is furcsa volt, de amikor felhívtam Sandrát mondta, hogy örülne neki, ha lenni kivel gyakorolnia az oroszt, szóval így nem volt rossz. hajókáztunk, piknikeztünk, kastélyt néztünk, jó kis nap volt.

A másik jelentős esemény az volt, hogy hazajött a ház ura. Jó volt látni őket együtt, látszik, hogy szeretik egymást.  Álmos vagyok.

Szóval ennyi. Sokkal jobb volt ez a nap, mint ahogy leírva hangzik, csak annyira kifáradtam, hogy még gépelni is fáradt vagyok. Ez van.

Magasan az eddigi legjobb nap volt.  Sok minden volt benne: hajótúra a néván és a kis csatornákon, bevándorlási hivatal, borscs, park, első önálló metrózás, első zaklató, bevásárlás, blokádos képek nézegetése Irinával. Szóval tömény volt. még csak most lett vége.

Annyi sok kis dolognak örültem: mikor megláttam egy OTP bank feliratot, vagy egy rúd pick szalámit (ami itt 800 Ft-nak megfelelő összegért van árusítva-no comment).

Kloffolás hangja által megszakítva a gondolatmenetemet el szeretném mondani a legnagyobb problémámat: Irina. Egyszerűen túlságosan rendes. A lakás úgy néz ki, mint valami élelmiszerbolt. Minden van, komolyan. Nem tudom mennyi pénzt költött mostanában rám, de hogy rengeteget, az biztos. Beszéltem a lányával, hogy hogyan legyen ez a dolog, hogy én majd veszek magamnak kaját, meg ilyenek, ő mondta, hogy inkább adjak pénzt az anyjának. Amit persze Irina nem fogadott el. Végül megegyeztünk abba, hogy lemegyünk a boltba és közösen bevásárolunk. mondjuk ez nem fedi le azt, amit eddig rám költött, de nem baj. Szóval elmentünk. Beletelt időbe, míg rájöttem, hogyan kell vele vásárolni. mentünk körbe a boltba, és ha valaminél megállt, hogy szeretném –e kipróbálni, akkor ez azt jelentette, hogy vedd meg. Szóval vettünk egy csomó dolgot.

Más. Reggel, várnom kellett a lányokra a metrókijáratnál. ez tök rendben is volt, egészen addig, amíg kb 6 perc után oda nem jött hozzám egy fura alak és elkezdett hozzám beszélni oroszul. A fura alak alatt azt értem, hogy ki volt rothadva a fele foga, folyton magyarázott és hozzám akart érni. Itt a tipikus magyar nem nézek rád, úgy teszek, mint ha nem volnál itt mentalitás nem működött. Amúgy ez általában nem működik. Mások az emberek. Néha teljesen állatok. pl ha az utcán el akarnak menni, vagy valami nem tetszik nekik, akkor ezt nagyon durván a tudtodra adják. otthon még soha nem tapasztaltam ilyet. viszont azt sem, hogy mennyire segítőkészek, hogy például rögtön átadják a helyüket. szóval a férfi végül vett nekem egy jégkrémet. amit elég kellemetlen volt elfogadni - igazából csak rátette a táskámra, szóval még el sem fogadtam, de ő ezáltal feljogosítva érezte magát arra, hogy megint odajöjjön hozzám, és most már egyáltalán ne hagyjon békén, de ekkor megjöttek a lányok. megmenekültem.

Ja, a borscs finom. mint ahogy igazából minden, amit itt eddig ettem. azt hittem, le fogok fogyni, de eddig pont az ellenkezője látszik. mindegy ez a tendencia a táborban még változhat.

Hiányoznak az otthoniak. Hiányzik a magyar beszéd, és hogy ne kelljen mindig udvariaskodni. Nagy ez a város. Szép, meg minden, de nem tudnék hosszabb távon itt élni. Nem a kocsik miatt, vagy amiatt, mert olyan sok ember van a metróban, hogy lezárják egy időre. inkább az, hogy annyira álságos ez a művészileg adagolt pompa, miközben itt élnek emberek ilyen viszonyok között. Számomra sokkal izgalmasabbak a kacskaringós utcákkal teli kis városok, ahol sokkal egyenlőbbek az emberek.

Vicces dolog: városnéző hajóúton 50es pár mögöttünk-szolidan végigvodkázzák az utat, és minden hídnál, ami alatt elmegyünk nem olyan szolidan kurjongatva próbálják elérni a híd alját.

Igazából ez az első teljes napom. Este megállapodtunk Másával (a hölgynek a lánya – de valahol a barátaival kavargott, nem volt itthon), hogy reggel 11kor találkozunk az egyik metrónál. Irina (akit eddig hölgyként emlegettem, de most megkérdeztem Masát, hogy hívják az anyukáját, és Azt mondta, hogy Irina Robertavna), szóval Irina felkeltett és megreggeliztetett. utána megmutatta, hogy merre kell mennem, hogy eltaláljak a nyevszkij proszpekthez, de nem bízott a hozzáértésemben, mert inkább saját maga kísért be. Ott aztán találkoztunk Masával, majd az AIESECes különítménnyel. mert aha: az AIESECesek szervezték a városnézést, Masa csak elkísért. Szóval a különítmény: ott van a tegnapról már ismert Lera. Ha jól vettem ki a szavaiból (bár elég gyatrán tud angolul) ő nem AIESECes, csak így önkénteskedik. Egy hétig a projekt minden gyakornokáért ő megy ki a reptérre és kísérget minket a városban. Rendes azért. Aztán ott van Eva, a cseh lány, aki szintén tegnap jött. A következő Sara, olasz lány, ő már csütörtök óta élvezi az oroszok vendégszeretetét. Ő ilyen megmondó embernek tűnik. pl egyből közölte az AIESECesekkel, hogy eléggé haragszik, hogy itt kel csöveznie csütörtök óta, amikor csak jövő hétfőn kezdődik a tábor. Aztán van még egy lányunk Lengyelországból, Carolina. Ő elég kedvetlen, ez a városnézés annyira nem jött be neki, inkább menne partyzni. Meglátjuk milyenek lesznek. szóval elindultunk városnézni, a cél az ermitázs volt. azonban ott már millió ember állt, szóval kitaláltuk, hogy inkább majd holnap visszajövünk (bár nem tudom, hogy miért lenne akkor kevesebb ember). Ja az Ermitázs előtt egy hatalmas tér van. Kb Hősök tere 3X, 4X.

Szóval mivel Ermitázs nélkül rengeteg időnk volt, elmentünk a Névához. Nem tudom, hogy hogyan csinálják, de itt még a folyó is monumentális. ha nem haladna egy irányba, simán rá lehetne mondani, hogy tó, annyira széles. Ezután elmentünk a kunsztkamera nevű múzeumba, ami különböző különlegességeket vonultat fel, amit nagy Péter gyűjtött össze. Oylanok voltak benne, mint 2 fejű bárány, meg volt egy terem, ami fullosan teli volt formaldehidbe áztatott nyomorék babákkal. Hmm. Bizarr volt. Mire kiértünk volna a múzeumból, a 30 fok helyett egy új természeti csapással kellett szembenéznünk: vihar keletkezett. Gondoltuk, megvárjuk, amgí vége lesz,de  nem akart vége lenni, szóval asszem Mása kitalálta, hogy fussunk, nagyon közel van a buszmegálló. közelnek közel volt, mégis mire jött a busz (eddigre a sima viharból vihar +jegeseső kombó keletkezett) úgy megáztunk, hogy éreztem, hogy még a melltartóm is csupa víz. Próbáltam száradni, de nem segített, hogy a hosszú szoknyám volt rajtam, és folyamatosan hozzáért a lábomhoz. Fáztam, na.

Aztán megebédeltünk egy kávézóban, és „haza”jöttünk.

Fun: többháznyi, 5 emeletes Zara bolt

Érdekesség:  a metró sokkal modernebb, mint otthon. érméket veszel, bedobod, átmész a kapun. ha nem világít zölden (ezt érme hatására teszi), bármi elhalad, veszettül sípol

Napi tanulság:

-nemzetközi diákot mindenképpen csináltass, azzal NEGYED annyiba kerül a belépő, mint normál árakon

-hozz magaddal fényképet ügyintézni

-nem árt, ha van veled orosz, mert nem igazán tudnak angolul

-közlekedés olcsó, 25 rubel a metrójegy, szóval kb 200 forintnak felel meg, de ha belegondolsz, hogy itt a legrövidebb megálló is akkora, mint otthon a Keleti-stadionok szakasz, szóval fél óra az egy teljesen átlagos táv a metróban, akkor rájössz, hogy ez nagyon megéri.

Megérkeztem.

A várost első blikkre egy szóval tudom jellemezni: monumentális. Minden iszonyatosan nagy. Az utcák, a metró, a távolságok. minden. Az egyetlen dolog, ami méretben a magyar átlag alatt van az a lakás, ahol vendégül látnak. egy szoba és egy icipici konyha és fürdőszoba alkotja mindösszesen. Így valahogy még jobban értékelem azt, hogy ezek az emberek szimpla jófejségből vendégül látnak. Komolyan, semmi közük nincs az AIESEC-hez, ahogy ki tudtam venni az orosz AIESECes csaj szavából, kábé valami hirdetést adtak fel, hogy ki akar vendégül látni, és ők jelentkeztek. mármint a nagyobbik lány, Masa, aki kicsi, alacsony, mosolygós pszichológus hallgató. Faradt vagyok nagyon.

De azt még mindenképpen le szeretném írni, hogy bár a szervezésben nem igazán jók az oroszok (lásd pl. jöjjek minél hamarabb, pedig egy hétig még nem is lesz munkám! ), de úgy vártak a reptéren, hogy nyakbaakasztós péksütemény, képeslap az LC jókívánságaival, Sim kártya , és mondta, hogy menjünk busszal, azonban azt ő fizette.

És még valami csak így gyorsan: a kaja. Hát igen, érdekes. Valami májas izét csinált a néni (bár inkább asszony, hölgy, nem tudom micsoda), ami nem is lett volna rossz, de a köret azt valami furi tarhonya szerű trutymó volt. Hmm. Mindegy meg lehet enni, és ez a lényeg J

Holnap folytatom.

Éppen egy tenger mellett megyünk el és most először egy kicsit elkezdtünk rázkódni. 11366 méter magasan vagyunk és odakint állítólag -61 C° van. Tök érdekes, hogy itt máshogy néznek ki a felhők, mint a szárazföld fölött. Egyébként nem is olyan vészes az út eddig. (kopkopkop) Kaptunk kaját, italt, jó kávét, a szék is kényelmes - még a fejemet is le tudom hajtani:).

Az elmúlt fél órát a kompakt orosz útiszótárom tanulmányozásával töltöttem. Azelőtt pedig néztem a tájat. Durva volt, hogy Budapestet milyen gyorsan elhagytuk. Próbáltam kitalálni, hogy melyik az Örs, hol van a Corvinus és az iroda J de mire felfogtam, hogy most akkor hol is vagyunk, már csak a Megyeri hidat láttam, aztán végleg magunk mögött hagytuk Pestet.

Ami még érdekes volt, hogy onnan tudtam, hogy már nem Magyarországon vagyunk, hogy mások lettek a falvak. Aztán egyszer csak jöttek a Kárpátok.

A tévében promófilmeket nyomatnak kis hazánkról. Vicces, hogy vetkőző nős tollal, a négyes metró építésével és a „and the most beautiful women of the world” szöveggel reklámozzák. ez utóbbira az előttem ülő oroszok nagyon egymásra néztek és a fejüket ingatták.

Asszem visszatérek az orosz gyakorlásához. Szükségem van rá.

Érdekes, de most sokkal nyugodtabb vagyok, mint az indulás előtt. Valahogy ez az el van vetve a kocka effektus. És mikor leírtam a nyugodt szót, pont megrázkódott a gép. Már várom, hogy találkozzak az LC SPUEF tagjaival.

872 km/h-val megyünk. 11874 méter magasan vagyunk és kint -77 C° van.

Ha jól számolom, 56 nap múlva látom újra a Dunát.

Minden ezzel a két betűvel kezdődött.

Így első bejegyzésként illik elmondani, a szokásos dolgokat: miért önkéntesség, mi az az AIESEC, mi az a haraso, stb…

A probléma mindössze annyi, hogy ez nem olyan egyszerű. Ha valaki meg akarja tudni, hogyan adtam arra a fejem, hogy 2011 nyarát a világ legnagyobb országában töltsem, akkor egészen 2009 szeptemberéig kell visszamenni.

Ekkor történt ugyanis, hogy fel kellett keresnem a híres Tanulmányi Osztályt, aka TO-t. (ejtsd: TÉÓ).

És ekkor történt meg. A TOs nénik uralma melletti folyosón egyszerre csak megláttam egy felfüggesztett táblát, ami úgy vonzotta magához a tekintetem, mint méhet a méz. (Igen, tudom, bénán hangzik, de egy: késő van, kettő: eredetileg valami olyasmit akartam írni, hogy „mint ahogy a kincsek Sydney Foxot”, de aztán rájöttem, hogy lehet, hogy nem túl sokan nézték az Elveszett ereklyék fosztogatói című méltán nem híres sorozatot -> miattatok maradt a Tankcsapadás közmondásos verzió)

Na. A táblán Egy térkép volt. Ezen pedig kis emberkék voltak szétszórva a világ minden pontján és egy kék vonallal össze voltak kötve Budapesttel. Felette pedig egy nagy felirat: AIESEC. (ejtsd: Ájszek. Pont mint Newton. És tudom, furcsa szó. És bár akkor ezt még nem tudtam, de kábé annyit tesz, hogy közgazdászhallgatók egyesülete)

Így 2009 szeptemberében nagyon megörültem, hogy mennyire király hely ez a Corvinus, és ez a AIESEC is, hogy így be lehet járni a világot velük. És ennyiben is maradt a dolog kábé egy évig.

A 2009-2010-es tanévben több megváltó dologra is rájöttem, ami a blog szempontjából igazából lényegtelen, de az viszont már nem, hogy egyetemi tanulmányaim első éve végére már aktívan kerestem a lehetőségeket, amikkel kipróbálhatom magam külföldön. És ekkor újra eszembe jutott az AIESEC.

A honlapukon 2 fajta dolgot hirdettek: a „sima” nemzetközi gyakorlatot és a hosszútávú tagságot. Utóbbiról annyira jó bemutató cikkek voltak a honlapon, hogy 2010 szeptemberében úgy döntöttem, elnapolom ezt az egész kiutazásos dolgot, inkább csatlakozom a szervezethez..

Az elkövetkező hónapokban hivatalosan is AIESECes lettem. (Ezt az állapotot mindenki próbálja ki, mert az jó!) – Ha megfilmesítik a Haraso-t, itt majd jöhet egy jó kis betétdalos filmmontázs, olyan Hugh Grantes, Sztárom a párom-os módon. Mondjuk, ha a kedves futuredirector minden AIESEC-et bele akar majd sűríteni 2 percbe, akkor pörögni fog az a betétdal elég rendesen.

Visszatérve a fő szálunkhoz: ahogy teltek a napok, ráébredtem, hogy én is része akarok lenni a legalapabb tevékenységének is: ez pedig a nemzetközi gyakorlati program. Minél hamarabb. és a leghamarabbi időpont idén nyár volt. Így tehát eldöntetett, hogy kimegyek.

Tudnotok kell, hogy az AIESEC-cel a világ (majdnem) minden pontjára kijuthattok (később arról is fogok beszélni, hogy hogyan).

Én nekem annyi volt a kikötésem, hogy Európában akarok maradni, mert az olcsó, és, hogy jó munkát akarok, mert az, nos, ezt szerintem nem kell magyaráznom, hogy miért fontos. És július közepétől akarok menni, mert addig dolgom van.

És ennyi elég is mára.