Természetesen ezen a hétvégén se alakult semmi sem terv szerint, de most tetszett az improvizálás.

Az első nagy sikerünk az volt, hogy szombat reggel fel tudtunk kelni és így elértük a kilenc órási vonatot. Ami pozitív, mert a tervünk első része teljesült, és ott voltunk Péterváron valamikor fél 11kor. És itt jön a jó rész, 2 hét óta először kávét ittam. Jó kávét, finom kávét, meleg kávét. Imádtam. Ja, elfelejtettem mondani, hogy az eső folyamatosan esett egész nap (kivétel este, de ez egyelőre nem fontos). Nem szakadt, sőt még esernyő nélkül is túlélhető volt, viszont olyan undorítóan alattomosan bemászott a bőröd alá és az utcákon  mindent szürkévé változtatott. Szerencsére a kávé elég erős volt ahhoz, hogy világ újra szép és meleg legyen.

Délben találkoztunk Olgával, az AIESECes projekt vezetőjével és elmentünk vásárolni cuccosokat, amik kellenek a táborba. A bolt ahova mentünk volna természetesen már ezer éve nem létezett, és így körbe és körbe járkáltunk az esőben. A cipőm beázott. Asszem ezidőtájt sok energiát fektettem abba, hogy utáljam Szentpétervárt.

Miután letudtuk ezt a kört, találkoztunk Sandra egyik ismerősével. Ő is gyakszi, csak egy másik projekttel van itt. Bementünk egy kávézóba, beszélgettünk és én megittam a napom második kávéját, ha már úgy belejöttem délelőtt. A lány, akivel találkoztunk – amúgy Petra névre hallgat, ausztriai AIESECes - mondta, hogy ők mennek este egy bárba, ha van kedvünk, csatlakozzunk.

A következő pont körülbelül 5 óra körül jött el. Terv szerint ekkor kellett volna indulnunk vendéglátóinkhoz, de Dani felhívott, hogy inkább találkozzunk már a városban, és ne náluk. Amire az volt az indok, hogy van egy kedvenc olasz étterme, de sose tudta, hogy ez e az igazi olasz kaja, vagy sem, és most elvisz minket, hogy Sandra elbírálhassa. Nem tudom, hogy igazi e, vagy sem, de nekem ízlett.

Ezután hazakocsiztunk. Még mindig megdöbbent a Ferrari látványa. Ez azért tetszett, mert rájöttem, hogy tök sok időt töltöttem el már ebben a városban, de kb mégiscsak a belvárost, és azokat a részeket láttam, ahol Irináék/Daniék laknak. Ez az átka, ha mindig metrózol. És érdekes volt megfigyelni, ahogy egyik városrészből áthajtunk a  másikba. Most először láttam pl. szovjet stílusú épületeket Péterváron.

A következő napirendi pont az volt, hogy egy óra hosszat tanítottam Danit a magyar nyelv szépségeire. Meglepően könnyen megy neki. Én viszont rájöttem, hogy idióta egy nyelvünk van. Most komolyan: miért több a kivétel, mint a szabály?

Más. Este elmentünk szórakozni, voltunk 2 bárban, az egyik helyen találkoztunk egy pár gyakornokkal, a másikon billiárdoztunk és láttuk Ringo Star dobütőjét, Dani sehol sem hagyott fizetni, furi irreálisan drága söröket ittunk, találkoztunk egy adag vicceskedvesaranyos holland sráccal. Imádtam. (20 napja Oroszországban és még mindig 0 vodka)

Aztán. Még délután eldöntöttük, hogy ma aztán már tényleg megnézzük azokat a hidakat, akkor is, ha esik, fúj havazik, mindegy.

Azonban ezt nem olyan egyszerű megtenni. Ha a hidak nyitva vannak, és az ellenkező oldalán ragadtál a Névának, mint ahol laksz, az szívás, mert hacsak nincs helikoptered, semmivel nem mész át a másik partra reggel hatig. Sőt ha még ha a jó oldalán vagy, akkor sem mész haza sehogy sem, hacsak nem a belvárosban laksz, mert éjszakai tömegközlekedés nem létezik ebben a városban. És a taxi meg annyira drága, hogy az emberek többségének nem egy reális lehetőség. (Pl este a városba is azzal mentünk-Dani közölte, hogy eleget szaladgált már aznap- és 900 rubelt fizetett érte, ami kb. 7000 Ft. ) Mégis, nekünk az volt a tervünk, hogy valahogy átjutunk a város bal oldalára (Nyevszkij proszpekt mentes oldalára, Petropavloszkajával és Daniék lakásával terhelt oldalára), megnézzük a hídnyitást és hazataxizunk.

További közérdekű információ, hogy nem egyszerre nyitják fel a hidakat, hanem először a délen levőket és ahogy a hajók navigálnak felfele, úgy húzzák fel az egyre északabbra levőket. Pl a legnépszerűbb híd az 1:25 nyílik fel, és kb 10 percenként a többi.

És ezen a ponton jött el az eddigi legizgalmasabb oroszországi kalandom. Sőt a legmenőbb.

Már mondtam, hogy 2 bárban voltunk, a második a Liverpool nevezetű hely volt, ami tök hangulatos, mert egy rockkocsma, és arról nevezetes, hogy ha valami híres zenekar jön a városba, akkor elmennek oda és isznak egy sört. (így került oda Ringo Star dobütője, meg egy csomó mindenki másnak a kézlenyomata, stb..). És billiárdoztunk, de megcsúsztunk kicsit az idővel, mert én rájöttem, hogy a billiárd az nem olyan, mint a biciklizés, egyáltalán nem emlékszem arra, mit kellene csinálni. Szóval az én golyóim nem nagyon akarták magukat a lyuk felé konvergálni. Amikor pedig végre elindultunk volna, akkor a holland delegáció kért egy szál cigit Danitól, aki nekik adta az egész dobozát. Gondolhatjátok, hogy egy ilyen nemes cselekedet milyen hatást vált ki 6 erősen illuminált úriemberből. Bizony, egyből legjobb barátok lettünk. És a legjobb barátokat nem szabad csak úgy egyszerűen menni hagyni.  De kb 10 perc beszélgetés után sikerült eljönnünk. Egy óra múlt 5 perccel. 20 percünk volt átérni a híd másik oldalára, csakhogy a Nyevszkij proszpekt végén voltunk, gyalog lehetetlen, taxi meg nem jön ki ennyi idő alatt.

Szentpéterváron az oroszok használnak egyfajta közlekedési módot, amit az összes turistakalauz megemlít azzal a fülszöveggel, hogy turistaként soha ne használd. Ez abból áll, hogy kiállnak az útszélére, stoppolnak és ha megáll egy kocsi, megkérdezik, hogy elviszel –e ide, és alkudoznak egy darabig az árról, aztán ha megegyeznek, akkor indulhat a mandula.

Mi is ezt használtuk. Egy fehér Ladás úriember vitt el minket a leghíresebb hídhoz. A hídnál azonban dugó volt.

1:14- perc volt ekkor, és a híd már fel volt nyitva. Fukk. Tele volt turistával, meg szitkozódó autósokkal, nagy tömeg volt. Én ekkor úgy voltam, hogy ok, akkor mit csinálunk hatig. De nem Dani. Állt ott pár taxis, de ők csak a fejüket ingatták, azt mondták, hogy nincs az az isten, hogy ekkora dugóban 5 percen belül mi elérjük a következő hidat. Szóval újra jött a leintős módszer. Egy kék Lada meg is állt, kocsiba be, techno zene maximumra, és feldübörög a padlógáz. A folyó mentén haladtunk, a bal oldalunkon a hajók úsztak felfele. Idegőrlő volt látni őket, ahogy előttünk vannak, és tudtuk, hogy ha nem előzzük meg őket, akkor ennyi. Amire nem sok esély volt a dugót tekintve. Mert persze mindenki az utolsó pillanatra hagyja a hazajutást. És egy több milliós nagyvárosban ez elég komoly tömeget eredményez. Aztán a Ladás csávónak eszébe jutott, hogy inkább kerüljük ki a dugót, és mindenféle kis útcákon kacskaringóztunk, míg egyszer csak a hídon voltunk. Nagy szerencsénk volt, mert ahogy kitett a híd másik oldalán, már pirosan világított a lámpa, lezárták a hidat. Kb 2 perc és a másik oldalon ragadunk. Ezután megnéztük a híres nevezetes felhúzását a hídnak –jó volt, szép volt, hazataxiztunk (nap 3. Ladája), otthon még teáztunk egyet aztán mentünk aludni.

A vasárnapi terveinket megnehezítette az a tény, hogy délig aludtunk, szóval csak elmentünk a Petropavloszkaja erődhöz, mert Sandra még nem volt ott, ültünk a strandon, bementünk egy könyvesboltba, és hazavonatoztunk.

A vonaton végig azzal szórakoztattuk magunkat, hogy megterveztük mikor fogjuk meglátogatni egymást és akkor mit fogunk csinálni. Asszem ez világos jele, hogy új fejezetbe lépett a kapcsolatunk. A vonat után nyomtunk még egy bevásárlást a gyerekeknek, majd röpke egy órás sétát a táborig, hazaérve még annyi erőnk volt, hogy Irina gyógynövényteájából készítsünk magunknak egy adagot és aztán ágyba zuhanjunk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.