Ez volt ez első olyan hétvége, amikor a táborból jöttünk fel városnézni.

Elég nagy volt a káosz, péntek este még nem tudtuk, hogy akkor mikor indulunk, kinél fogunk lakni, mivel utazunk, meg még pár ilyen apróságot. De úgy éjfél körülre normalizálódtak a dolgok, kiderült, hogy Sandrával közösen fog minket elszállásolni egy házaspár, és a tábor egyik lakója kiírta nekünk a vonatmenetrendeket, szóval ez a probléma is megoldódni látszott.

Elhatároztuk, hogy reggel a kilenc órás vonattal megyünk. Persze amikor nyolckor fel kellett volna kelni, szimpatikusabb lett a 11 órási vonat. Azonban amikor felkeltünk, az egyik itt lakó néni bekopogtatott, hogy a lányáék pont most mennek vissza a városba, menjünk inkább velük. Egy néni, akit nem ismerünk, csak néha elmegyünk egymás mellett és köszönünk. Mondtam már, hogy az oroszok lelkét nehéz megismerni?

És ezen a ponton szeretnék szót ejteni e nép autóvezetési szokásairól. Normális helyeken az útra vannak olyan fehér/sárga vonalak felfestve, amit mi sávoknak hívunk. És mivel Oroszország normális európai ország, itt is szépen fel vannak festve azok a vonalak. Azonban itt jön a csavar: senkit nem érdekelnek. Az emberek mennek, ahogy nekik jólesik. Egy átlag kétsávos úton általában négy kocsi fér el, közöttük körülbelül 5 centi a távolság. Persze ez a stílus nagy ügyességet igényel, mert ha jön egy kamion, akkor már egyből csak 3 kocsi fér el az úton, de senki nem akar lehúzódni, mert aki lehúzódik, annak ugye kicsi a hmm kocsija. És ez csak fokozódott, amikor rátértünk az autópályára. Annyi könnyítést megengednek itt az oroszok maguknak, hogy itt ugye már nincs szembejövő forgalom. Viszont nehezítés: sáv sincs még csak felfestve sem. Kábé amúgy 4-4 sávos lett volna az út, érdekes volt látni, hogyan manővereztek a jónépek. Szerintem olyat nem ismernek, hogy index, fék, türelem, körültekintés….

Itt kitérnék arra, hogy senkinek nem ajánlom, hogy kocsival utazzon ebbe az országba, tényleg nem nekünk való ez a dolog. Pedig még nem is írtam a városi közlekedésről, ami ha lehet, még őrültebb. A legnagyobb baj, hogy például mi, külföldiek, komolyan vesszük a közlekedési jelzéseket. Aminek nem sok értelme van, ha körülötted a többiek nem így tesznek, sőt, inkább csak veszélybe sodor.

Szóval. A kocsiból kitettek minket egy buszmegállóban, aminek én eléggé örültem, mert itt régi nagy álmom válhatott valóra: le kellett intenünk egy marsrutkát. Ez a jármű a metró utáni második legnépszerűbb tömegközlekedési eszköz, és kábé egy taxi és busz kereszteződése. Minibusz, ami meghatározott útvonalon halad, de azon belül bármikor leintheted, és szintén bármikor ki is szállhatsz belőle. Nagyon menő, komolyan.

A szombati nap következő nagy meglepetése a vendéglátónk volt. A metró ajtajában várt, tökéletes angollal és egy Ferrarival. Amúgy egy fiatal házaspárt képzeljetek el, a fickó 30, a nő 25 körül. A város másik felén élnek, mint ahol az előző vendéglátóim, egy új építésű negyedben, egy toronyháznak a 8. emeletén övék a fél szint. Elég menő lakás. Ja, és kiderült, hogy a hapsit Dánielnek hívják. Igen, félig magyar. Ráadásul az egyik nagyanyja egri és kábé egy utcával arrébb lakik, mint mi. Kicsi a világ. De tök jó hangulatban telt a délután, mutogatott képeket a tavalyi magyarországi nyaralásukról, én tanítgattam magyarra.

Délután Sandrával találkoztunk a Sunshine projekt OCP-jével, Olgával, de itt semmi világmegváltó nem történt, szóval nem érdekes. (nem AIESECeseknek: OCP=Organizing Comittee President)

Este úgy volt, hogy elmegyünk megnézni, ahogy a hidakat felnyitják, de ezt a tervet az eső elmosta. De így utólag nem is baj, mert Daniék áthívták a barátaikat és egész este söröztünk, beszélgettünk, sokat nevettünk, stb…

Ma tulajdonképpen csak sokáig aludtunk, és utána bementünk a belvárosba, és megnéztünk egy-két dolgot, aztán jöttünk vissza Sandrával.

Amúgy innentől kezdve minden hétvégét velük fogjuk tölteni. Nem bánom, mert jó fejek, kedvesek, nem akarom elkiabálni, de nagyon nagy szerencsém van eddig a fogadó családjaimmal.

Fun/nem is tudom mi:

-          Kaviárt reggelizni. Ezt ki kell emelnem, mert eléggé sokkolva voltam tőle. Amúgy szerintem elég pocsék. Csak sós és sós és nekem az sem jött át, hogy olyan sikamlós.

-          Amikor visszajöttünk a gyerekek odajöttek, és köszöntek. Cukik voltak. Amúgy most már elég jól el tudok velük beszélgetni oroszul. Persze ez nem azt jelenti, hogy holnap én leszek a tolmács a Putyin – Orbán találkozókon, mindössze néha már értem, amit  a srácok mondanak.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.