A mai nap nehéz volt. Nagyon nehéz.

A legelső feladat a pakolás volt. Még ez ment a legkönnyebben.

Aztán jött a búcsúzkodás. Az elmúlt egy héten már megszoktam, hogy nincs velem a családom, már egészen jól ment. És nem vettem észre, hogy igazából azért ment ilyen jól, mert egy másik család tagja lettem erre a hétre. És most újra ki kellett szakadnom. Komolyan nem hittem volna, hogy valakik 7 nap alatt ennyire közel tudnak kerülni az emberhez, de nehéz volt, nagyon nehéz. Még mindig teljesen sokkhatás alatt vagyok, hogy mennyi mindent megtettek értem, egy teljesen ismeretlen, idegen emberért. És semmit nem vártak viszonzásképp. olyan sokat kaptam tőlük. És nem csak tárgyi dolgokra gondolok, pedig az is volt bőven, tényleg. Annyira máshogy élnek, mint mi: sokkal szerényebben, és mégis boldogabban, szerintem.

Rengeteg ajándékot kaptam. A saját gyógyfüveiket, amikből teát tudok csinálni, szerencsét hozó patkót, karszalagot, képeslapokat, könyvejlezőket, érmét Szentpétervárról. Az egyik képeslap hátuljára ezt írta Irina:

„It is the only city int he world.

It is the city of sky and water, freedom and opennes, sea freshness and mild mist, strict lines and endless squares.

It is the place of beauty that I have never seen before or since, and brilliant simplicity,

logical projects and romantic white nights.

The city of unconquerable valour, high honour and dignity is Saint peterburg.”

Szóval ez volt az első nehéz pillanat, vagy nem is pillanat, mert még mindig tart. A hiányzanak Lillának listára most már ők is felkerültek.

A következő nagy lépés 1,5 óra utazás tán a tábor volt. A legnagyobb probléma, hogy senki nem tud angolul. mindenki oroszul próbál beszélni, senki nem érti, mit szeretnék mondani. Persze a gyerkek aranyosak, csak hát annyit tudnak angolul, hogy helló. De általában inkább még ezt sem.Valahogy ilyenkor jön rá az ember, hogy mennyire kényelmes nyelv az angol, és milyen jó, hogy általában tudod használni. Most már komolyan megértem minden nyavalygó gyakornokot. Sokkoló, hogy mintha elvágták volna tőled az információkat. Ha nem lenne Sandra (olasz lány, ketten vagyunk gyakornokok ebben a táborban), akkor tényleg kétségbe lennék esve. Így csak enyhe gyomorgörcsöm van a holnapi naptól. Persze tudom, hogy ez majd előbb-utóbb jobb lesz, felkészítettek erre az OPS-en (Outgoing preparation seminar), szóval nem ért meglepetésként, de megtapasztalni sokkal másabb, mint elmélkedni róla.

De ugye ezért jöttem ide, szóval csak arra kell ügyelnem, hogy mindig a fejemben tartsam a kitűzött céljaim.

Még 48 nap. Huh.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.