Itt van az ősz, itt van újra, s szép, mint mindig énnekem. Ugye. Az a baj, hogy nem. Mármint igaz, nem igaz. Mert augusztus közepén már ezerrel ősz van ilyen messzi északon. Ami egyrészt nem baj, mert értékelem, hogy nem +35 fokban kell létezni, másrészt viszont az itteni őszt ne ilyen kellemes szeptemberies 20 fokos andalgós dolognak képzeljétek el.

Itt az igazi október végi esős, hideg, nyálkás idő érvényesül. És ezt most nem panaszkodásból írom, mert ennek is megvan a maga szépsége valahol, viszont a városnézős terveket elég alaposan aláaknázza ez az időjárás.

Például szombaton egész nap szakadt az eső. Kivételt képezett persze az az idősáv, amikor elindultam. Így mire Daniék lakásához értem úgy néztem ki, mint valami kóbor, szakadt kutya. Ezt tetézte még az, hogy nálam volt egy nagy fekete zacskó, ami a piszkos ruhák mosógéphez történő szállítására volt hivatott. Valahol belül egész végig tudtam, hogy nekem nem áll jól a megázott stílus, de teljesen ez csak akkor bizonyosodott be, amikor Daniék házánál a portásnő nem akart felengedni. Gyanús elemnek minősített. Azt kérdezgette, hogy török vagyok e. És bár már rájöhettem volna, hogy azt, hogy Magyarország általában a népek nem ismerek, mégis megpróbálkoztam ezzel az igazsággal. Azonban ezzel csak azt értem el, hogy még hangosabban és idegesebben kezdett el beszélni hozzám. És csak akkor hitte el, hogy tényleg valaki ezekből a lakásokból engem meghívott magához, miután felhívta Daniékat.

A szombati nap nem úgy fog bevonulni az oroszországi kalandjaim közé, mint a legeseménydúsabb. Ha jól belegondolok semmi mást nem csináltunk, mint ettünk, magyarul tanultunk, beszélgettünk.

Azt viszont már nem bírtam volna ki, hogy vasárnap se csináljak semmit, mert már csak egy hétig vagyok itt, nem akarom elpocsékolni az itt töltött időt, szóval nekiálltunk valami benti programot keresni. És végül a nagyon fantáziadús Orosz Múzeum mellett kötöttünk ki. Ez a második legnagyobb múzeum Szentpéterváron és az orosz festő/képzőművészet van itt kiállítva a XIII.-XX. századig.

És egy jó tanács. Ha mostanában láttátok az Ermitázst, egy darabig ne menjetek hasonló dolgokat felvonultató múzeumba. Ez valahogy olyan, mint amikor műkorcsolyában a világ legjobbja szerepel az „átlagos” 10. helyezett előtt. Nem tudod megállni, hogy ne hasonlítgasd össze a kettőt, és sajnos egyszerűen nincs semmi esély rá, hogy ezután a másodikat ne érezd kissé unalmasnak.

Voltak szép festmények, érdekes dolgok, de nem volt meg az a bizonyos katarzis (bármennyire is lejáratott szó ez manapság, hála a megasztároknak/X faktoroknak). De az épület szép volt nagyon. Meg nem volt annyi ember, mint az Ermitázsban. Ez pozitív.

Plusz utána Dani elment focimeccset nézni, mi meg Xéniával beültünk meginni egy kávét. A kávéház nevezetű kávézóba. Ez egy elég nagy kávéházlánc itt Oroszországban, kábé 10 méterenként találsz egyet az üzleteikből. És a jellegzetessége, hogy „amerikai stílusú” és szemtelenül sokat kérnek el egy – egy kávért. Egy kapucsínó például 200 rubel, kb 1500 forint. Szóval enyhén szólva felülárazott a dolog. Viszont jó hír, hogy errefelé elég elterjedt a kuponosztogatás. Tehát ha sétálsz az utcán és valami gyorsétterem/kávézó előtt egy mogorva alak valamit próbál a kezedbe nyomni, vedd el. Pl. ennek a kávéháznak a kuponjai egyet fizet, kettőt kap akciót biztosítanak. És úgy már szentpétervári viszonylatban nem számít drágának a kávéjuk, 100 rubel teljesen átlagos. És amúgy a mandulás kapucsínójuk. Maga a 3 deciliternyi tökéletesség. Az egyik legjobb kávé volt, amit valaha ittam.

Most jut eszembe. Még soha nem beszéltem a vendéglátóhelységekről. Pedig mostanra már elég nagy tapasztalatom lett bennük.

-          legjobb ár/érték. Vagy másképpen: a kedvenc helyem a városban. A Nyevszkij proszpekt metróállomástól 100 méterre található ez a kis kávézó. A nevét nem tudom, hosszú és bonyolult. Hogyan jutsz el oda: kimész a metróállomás elé, és átmész a zebrán a túloldalra. Most ha minden jól megy, akkor a Kazanszkij katedrális a jobb kezednél fekszik el és köztetek van egy csatorna + kis utca. Itt elindulsz és figyeled a bal oldalon levő kávézókat. Elmész egy pár nagyon puccos hely mellett, majd nemsokára látsz egy ajtót, ami fénykorában üveg volt, viszont most egy sárga alapra lilával rusztikus orosz táj borítja. Na itt bemész. Akkor jársz jó helyen, ha úgy érzed, hogy pékségbe jöttél. De ne aggódj, mert ez csak a földszint, itt csak akkor vehetsz valamit, ha nem ülsz be, hanem csak elvitelre veszel egy-egy pitét. Menj föl a lépcsőn, és próbálj rendelni valamit. Ami nem lesz egyszerű, mert mivel ez nem egy népszerű turista célpont, hanem sokkal inkább a péterváriak egyik kedvenc helye, csak oroszul van minden kiírva. De nyugodtan próbálgasd ki a dolgokat, én itt még sosem ettem rosszat. A helyet úgy képzeljétek el, hogy tipikusan orosznak van berendezve, tipikus ételeket rendelhetsz, a pincérlányok is népviseletben rohangálnak. És igazából számomra 3 dolog miatt vált a kedvenc helyemmé. Az elsőszámú az az erdeigyümölcsös pitéjük. Itt a lekvárok sokkal jobbak, mint otthon. Nem olyan kemények, sokkal gyümölcsösebbek. Savanyúbbak, de sokkal de sokkal inkább emlékeztetnek az eredeti gyümölcsre. És a pitében a 3 adag lekvár, 1 adag tészta elképzelés érvényesül. És mindig melegen szolgálják fel. Minden egyes falatja egy adag napfény. Komolyan. Leírhatatlanul jó. Az egyetlen probléma vele, hogy függőséget okoz. Mindezt 40 rubelért. A második dolog, amiért nagyon szeretem ezt a helyet, az a borscs. Nagy adag, eszméletlenül finom, régies orosz edényben felszolgálva. Végül ami igazán feledhetetlenné teszi ezt a helyet az az elhelyezkedése. Már mondtam, hogy a Kazanszkij katedrális mellett van. És olyan a kialakítása, hogy van négy nagy ablaka, és mindegyiknél egy-egy kétszemélyes asztalka. Kiülni oda, enni az isteni dolgokat, írni, olvasni, akár csak egy tea (25 rubel) mellett elleni – teljes relaxáció.

-          „olcsó”, de mégis jó kávé: Subway. Számomra nagyon érdekes, hogy itt a legolcsóbb a kávé a városban, de ez van.

-          éttermek: drágák, a legolcsóbb kaja 300 rubel körül kezdődik. A helyiek is inkább kávézókba járnak enni is, mint ezekbe az éttermekbe.

-          kocsma: a magyar kocsma itt nem létezik.

-          pub: ebből már több van. a legolcsóbb hely a belvárosban az SPB nevezetű hely. Nem írom le, hogy hol találjátok, mert minden helyi emberke tudja, szóval felesleges. Ha ide jöttök, akkor kérjetek olajban kisütött kenyeret szósszal. Amúgy átlagos helyen a sör 100 rubeltől kezdődik. Itt ha ketten  rendelitek, akkor kijöttök 60 rubelből.

-          gyorséttermek: ami vicces, hogy a Burger King itt elég ismeretlen, és íezért tök olcsók. a whopper pl 75 rubel, ami ahhoz képest, hogy a mekiben egy sajtburger 50 rubel, nagyon jó ár. És ezekben a gyorséttermekben sem beszélnek általában angolul. Eddig egyszer találkoztam a Subwayban egy angolul tudó pénztárossal, de ennyi.

De amúgy általánosságban azt tanácsolom, hogy az itt élő emberektől kérjetek tippeket, hogy hol lehet olcsón, jót enni. Tudom, ezzel most nem találtam fel a spanyolviaszt, de egy viszonylag drága városban ez kifejezetten fontos. Például az én kedvenc helyemet sem én fedeztem fel, sőt magamtól valószínűleg nem mentem volna be ide. Az AIESECes lányok mutatták még meg az első héten. Ez a hely közel van az egyetemükhöz, ide szoktak kiruccanni, ha már nagyon éhesek. Kellene egy ilyen hely a Corvinus mellé is. Hiányozni fog.

Aranyos dolog

-          Az óvoda nincs messze Daniék házától. És így busszal el lehet jutni oda-vissza. Viszont azzal nem számoltam, hogy egyedül, megfelelő orosz tudás nélkül használni a marshrutkát (emlékeztek, az iránytaxi) nem olyan okos dolog. Szombaton így a fél órás út kábé 1,5-be telt nekem. Amivel szerintem sikerült valamiféle lelkiismeret furdalást előidéznem Daniban. Valahogy úgy érzi, hogy mivel az átlagos orosz szervezés annyira nem pöpec, ezért neki fokozottan kell vigyáznia rám. Szóval visszafele vasárnap mondta, hogy ne busszal menjek, mert vonattal rövidebb/olcsóbb, és kiírta nekem a vonatmenetrendet és térképen megmutatta, elmagyarázta merre kell fordulnom, hol kell leszállnom, stb. Én már így teljesen rendben lettem volna, azonban ragaszkodott hozzá, hogy kikísérjen a vonatállomásra. Ott nem jöhetett be teljesen, mert csak az az ember mehet be a vonatállomás területére, aki jegyet vett. Itt elbúcsúztunk, és én azt hittem, hogy ennyi. Azonban amikor a vonaton ültem, felhívott, hogy ugye már rajta vagyok a vonaton. mondtam, hogy igen, minden okés, nemsokára otthon leszek. Amikor már félórája otthon voltam, megint csörgött a telóm, hogy élek e még. És hogy már aggódott. Aranyos, hogy így aggódik. Amúgy nem lenne neki muszáj, mert

Érdekes új szupererő

- m van. Sosem tudtam, hogy miben vagyok tehetséges. És itt rájöttem. Jól tájékozódok. Komolyan, pl az útikönyvben írják, hogy vigyázzunk, nagyon nehéz a metróban eligazodni, ehhez képest én már a második napomon egyedül szeltem át a várost, és tök jól megoldottam. És ha egyszer elmegyek egy helyhez, onnantól kezdve bármikor visszatalálok oda. És ezt eddig mindig természetesnek vettem, de itt a gyakornokok 95%-a általában teljesen el van veszve. Pl. Sandra még múlt héten sem tudta, hogyan kell eljutni az Ermitázshoz. Ami pedig annyira nem bonyolult művelet. De ez még mind semmi. Onnan tudom, hogy ez egy szupererő, mert most már érzem is, hogy merre vannak a dolgok. Komolyan. Pl. Letett a busz minket, Olga teljesen nem volt képben, hogy merre kellene mennünk, és én ahogy nézelődtem, láttam egy járdát. És az valahogy olyan volt, amin el tudtam képzelni, hogy az anyukák kézenfogva vezetik a gyerekeket az oviba. És ahogy a járda végére értünk, még mindig nem volt semmi. El kellett dönteni, jobbra, vagy balra. Olga vissza akart fordulni,d e mondtam neki, hogy sétáljunk egy kicsit jobbra. És nemsokára, egy kis benyílóban ott volt az ovi. És ez, már tényleg egy bizonyíték a bennem rejlő szupererőre. Oké, nem olyan menő, mint Superman-é, meg a házak falán se tudok ugrándozni, mint kedves Pókember, meg nyilván, ha választani lehetett volna, akkor inkább olvasnék az emberek gondolataiban, vagy tudnék teleportálni. De azért nem vagyok kétségbeesve. Készüljetek, egy új szuperhős van születőben. Már látom is a rólam készült filmek posztereit: The amazing Mapwoman, vagy The tall girl rises, vagy Neverlost.

Igen, jól gondoljátok. Este van, nincs itt a kínai lány, nincs netem, túl sok időm van ilyeneken filozofálni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.