Itt a blogon még nem említettem, de a szobánkban nem csak mi élünk. Van egy harmadik lakótársunk is, aki esténként jön elő. Egy egér vagy rosszabb esetben egy patkány. Eddig annyira nem zavart. Ma reggelre azonban azt vettem észre, hogy a táskámban az összes keksz, kenyér, édesség zacskója ki van szaggatva. Fujj.fujj.fujj. Miután kitakarítottam három adag kézfertőtlenítőt nyomtam a kezemre. És itt most felrúgom a lineáris történetvezetést, mert eldöntöttük, hogy szobát akarunk cserélni. Ez volt az utolsó csepp a pohárban.  Estére sikerült megbeszélnünk egy találkozót az igazgatóval, aki kábé 40 perc késéssel meg is érkezett. megmutattuk neki a bizonyítékot, hogy tessék, itt van a megrágott süti, nem menő. Mondta, hogy ok, kapunk egy új, jobb szobát még ma. Tökre örültünk, elmentünk a szobafelelőshöz. Akire várnunk kellett egy darabig, de aztán megjött. Mondtuk neki, hogy akkor kérünk szobát. Mire ő, ó erről én nem tudok, fel kell hívnom az igazgatót. De előbb vacsorázunk. Sandrával már kezdünk hozzá szokni az orosz ügyintézéshez, szóval fogtunk két széket, kiültünk a ház elé, hogy biztos ne felejthesse el, hogy nekünk kell a szoba. És elég vicces volt, mert egy óra várakozás után jöttünk rá, hogy a szobafelelősünk megszökött. Illetve ahogy a munkatársai állítják, elment strandolni. Este 9kor. Ok, még ez beleférne, de bármiféle válasz nélkül kisurranni! áááá. Néha megőrülök tőlük. Ja, amikor visszaért, 11 óra volt, és mondta, hogy ma már késő van, holnap persze majd kapunk új szobát, majd keressük. Van egy olyan érzésem, hogy az egész napot az utána való vadászással fogjuk tölteni….

Legrosszabb az egészben, hogy sose semmilyen ígéretüket nem teljesítik. Mindig neked kell a nyomukban loholnod, és zaklatnod őket. Hihetetlenek.

Na. De térjünk át a vicces részre.

Szóval ma különleges esemény volt a táborban, az indiánok napja. Mondtuk, hogy mi is szeretnénk részt venni, kérdezték, hogy biztosak vagyunk –e benne, mi meg persze, mi ez nekünk.

Reggeli után minden gyereket kifestettünk. Temperával kaptak szép díszeket az arcukra/karukra/lábukra/hátukra, gyakorlatilag mindenhová, ahová csak akarták. Megállapítottam, hogy én nagyon nem vagyok jó ebben, viszont ennek ellenére tökre élveztem. A kislányok voltak a legjobbak, náluk elengedhettem a fantáziám és kaptak mindenféle szép indát, virágot, csillagokat, stb..

(Apának: egészen jól működött a Tipping point. egy ideig kábé senki nem jött oda hozzám, mert nem tudom, féltek, aztán egy kislány, aki tök cuki és mindenki szereti, megbízott bennem, és mondta, hogy kér valami szépet a kezére. És festettem neki egy tök menő mintát, és pár percen belül minden kislány nálam állt sorba, hogy nekik is legyen olyanuk.)

Miután minden indián harcra készen állt, kezdődhetett a móka. Levonultunk a focipályára, - ami egy kis rét az erdő és a folyó között, majd mutatok róla képeket, meseszép – ahol a következő volt a program. A vazsatiknak és mivel mi is beszálltunk, nekünk is el kellett rejtőznünk, hogy aztán az indiánok utánunk eredjenek, és ha megtalálnak – kampec. Elbújtunk, megtaláltak, nagyon tetszett nekik, hogy foglyukként vihettek vissza a rétre. És itt jött a vicces rész.

Kását kellett ennünk. De nem akármilyet. Borsos/sós/mindenfajta undorító dolgokkal teletömött kásást. Keményen harcoltam ellene, de sajnos 69 gyerek ellen nem nyerhetsz. Szóval ettem, bár a művelet közben a fejem tetejéig kásás lettem. Mint ahogy mindenki más is.

Ezután közölték, hogy piszkosak vagyunk, szóval irány a folyó. Rendesek voltak, megengedték, hogy a mobilomat kitegyem a zsebemből, sőt még a cipőmet is levehettem. De ezután ruhástul be a mélyvízbe. A legviccesebb a kijövetel volt, mert a part nagyon sikamlós volt, szóval egészen érdekes útvonalakon támolyogtunk ki a vízből.

Tök jó volt a nap, örültem, hogy a gyerekek ugyanolyan lelkesen próbálták belém tömni a kását, mint akármelyik másik vazsatiba, meg jól esett azon nevetni, hogy néz ki a másik.

Érdekesség:

A táborban van egy srác, akitől mindig furcsán érzem magam. Bonyolult lesz, de igyekszem érthetően elmondani. A tábor egyik részén gyermekotthonból érkezett srácok. Ők eredetileg nem része semminek, nem kéne itt lenniük, csak az ő táboruk csődbe ment, és mivel itt van hely, ide zsuppolták be őket. Körülbelül 15 gyerek, olyan 15-18 év körüliek, van egy saját vezetőjük, de semmilyen programban nem vesznek túlzottan részt. Nekünk megmondták még rögtön az elején, hogy ne foglalkozzunk velük, mert olyanok, mint egy tál rothadt gyümölcs, nehéz köztük jót találni, és a felszín alatt az is rossz. És a tapasztalatok alapján a gyerekek tényleg rosszak. Nem ismerem őket, csak tipikusan „rosszul” viselkednek: köpködnek, csúnyán beszélnek, röhögnek, mindenki ellenség számukra, csak a bandában bíznak. És köztük van a fiú, akit ahányszor látok, rossz érzés. Kb 16 éves és pont ugyanúgy néz ki, mint bármelyik másik. De. Már mondtam, hogy volt ez a szülők napja rendezvény. Az egyik fellépő tánc valami elektro zene volt, amiben a srácoknak tök bonyolult táncot kellett csinálniuk. Jól nézett ki, de nem nagyon ment nekik. És ez a srác, szerintem nem bírta tovább, odament hozzájuk, és megmutatta hogyan kell. Ég és föld volt a különbség. Még soha nem tanulta a koreográfiát, de kábé kétszeri végignézés után tudta, és hihetetlenül jól odarakta. Mindenki, még én is, akinek van szeme, láthatta, hogy iszonyatosan tehetséges. (a vége az lett, hogy kapott a táncban fél percnyi időt, és ő is megmutathatta magát a szülők napjás fellépésen. Ami szerintem elég morbid. Milyen valakit szerepeltetni egy eseményen, ahol minden gyerek szülei csillogó szemekkel ülnek, kivéve a tieid, mert te neked nincsenek/nem törődnek veled. persze, ez is fejleszti a gyerek személyiségét, de nem vagyok benne biztos, hogy a megfelelő hatást érik el vele).

És nem csak tehetséges, de értelmes is. Néha van egy-egy pillanat, amikor elfelejti, hogy ő kicsoda, és a saját stílusában reagál a külvilágra. De aztán rájön, hogy a haverjai ott vannak nem messze, és visszavált a bandatag stílusba. Teljesen más ember. Eltűnnek a kedves vonások, a kedves mosoly a kislányokra, a segítőkészség, mindent elfed a mogorva, gunyoros maszk. És azért vagyok szomorú, mert valószínűleg el fog kallódni, és bánt, hogy nincs családja, sem senkije, aki figyeljen rá, és ha saját maga nem elég erős, hogy kitörjön abból a közegből, akkor ja, akkor élni fogja a számára tipikus életet. Szeretnék hinni benne, hogy valaki felfedezi, és híres táncos lesz belőle és aztán öregkorában nyit egy tánctermet, ahol tehetséges, de szegény gyerekek tanulhatnak majd tőle, de ha valamit vére tényleg megtanultam ebben az országban, akkor az az, hogy az élet nagyon nem egy hollywoody film.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.